Még 2020-ban született döntés arról, hogy a Magyar Rádió korábbi, józsefvárosi épületét lebontják és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyik campusát alakítják ki a felszabadult telken. Idén szeptemberben kezdték meg a bontást és lassan, de biztosan tűnnek el a korábbi médiaközpont elemei. Az egész esettel kapcsolatban sok szempontból megfogalmazhatóak különböző aggályok. Lehetne beszélni arról, hogy mennyire van az rendben, hogy miközben közigazgatási per zajlik az ügyben, tovább folytatódik a bontás, vagy arról, hogy mennyire vették figyelembe az ott lakók és a (nem kevés) átutazó egészségét, amikor a bontással járó azbeszttartalmú pornak kitették őket. Ehelyett mégis ezt az alkalmat inkább arra használnám fel, hogy egyet hátra lépve szemügyre vegyem a fától eltakart erdőt. Ugyanis, ami a rádióval történik, az az egyik folyamodványa annak a majd’ másfél évtizede tartó szellemi vandalizmusnak, melynek szemtanúi lehettünk.

A Rádió épülete számtalan történelmi és kulturális értéket képvisel. A teljesség igénye nélkül meg lehet említeni, hogy már 1928-tól adott otthont rádióműsoroknak, ostroma egyik emblematikus epizódja volt az ’56-os forradalomnak, illetve ez volt a város egyetlen földfeletti óvóhelye.

Mindezek és még számos egyéb példa is mutatja, hogy mekkora jelentőséggel bír a Bródy Sándor utcai épület. Mégis elbontják és valószínűleg per ide, vagy oda, nem lehet ezen változtatni. Ugyan még nem született döntés, és elnézést kérek a kedves ólvasótól pesszimizmusomért, viszont a korábbi évek tapasztalataiból kiindulva ez sem menekül meg.

Sokan érezhetik, hogy a „húszas évek szűk levegője” pusztító hatással van kultúránkra. Egyre inkább terjed az antiintellektualizmus, kulturális intézményeket központosítanak, és egyre szűkebb réteg dönti el ki érdemes és ki nem az állam támogatására. Egy évek óta felépített rendszernek az eredménye például, hogy a Magyarázat mindenre című magyar filmet a szlovák filmes alap támogatta létrejöttében, mivel a Magyar Nemzeti Filmalap elutasította. Váltig állítják ugyan, hogy kizárólag szakmai szempontból bírálják a filmeket és döntésüknek nincs köze a regnáló politikai erőhöz. Mégis, a szóban forgó filmről a velencei és a chicagoi filmfesztiválok is más szakmai véleményen voltak, mikor odaítélték díjaikat.

Tehát mostanság van bőven központosítás, megnyirbált támogatások, műemléknek számító épületek átépítése, tudományos (főleg történelmi) tények meghamisítása és még sorolhatnám. Egyúttal kapcsolódik ehhez a tudósok szakértelmének és véleményének egyfajta lenézése is, ami rossz hatással van a tudományos közösségekre. Látszik, hogy a vezetés nem becsüli a tudósokat, hiszen az egyetemek is, különös tekintettel az államiakra, el vannak hanyagolva.

A kulturális intézmények terén pedig (és itt visszaköszön a korábbi pártállami rendszer) tapasztalható változás, ami leginkább a vezetők személyén érzékelhető. Valami oknál fogva, olyan emberek kerülnek meghatározó pozíciókba, akik a kormányhoz, vagy annak vezetőjéhez hűségesek. Ez önmagában még nem lenne probléma, viszont az egyre kellemetlenebb, hogy az ilyen igazgatók nem viselkednek kultúremberként. Márpedig leginkább ők határozzák meg adott intézmény hozzáállását, a szellemi életben betöltött szerepét, és az ott dolgozók sorsát. Így pedig, amikor például egy múzeum igazgatója azt a magasröptű kritikát fogalmazza meg egy elismert költővel kapcsolatban, hogy „szarokat ad ki”, az már aggodalomra adhat okot.

Nem lehetetlen a kultúra szereplőinek működése egy ilyen környezetben, viszont rendkívül deprimáló, hogy az alapvetően nehéz területen elhelyezkedő embereknek még azzal is szembesülniük kell, hogy a vezetés folyamatosan elvesz tőlük a támogatásból és az autonómiából. Számos folyóirat például az anyagi csőd szélére került, akár olyan fontosak is, mint a Jelenkor, amely már évtizedek óta az egyik legigényesebb irodalmi témájú periodika. Ebben a helyzetben pedig sokan arra lesznek kényszerítve, hogy az alapvető megélhetésért küszködjenek, ami korlátozza a mozgásterüket és gátat szab a kreativitásnak is.

Összességében tehát, manapság nem sok jóra számíthat a magyar kulturális élet, és valószínű, hogy a jövőben még számos, a rádióéhoz hasonló történetnek leszünk tanúi. Mindössze annyit tehetünk, hogy bízunk a változásban és addig, amennyire tőlünk telik, segítjük a kultúra intézményeit. Még ha csak egy előfizetéssel, színház – vagy múzeumlátogatással, esetleg adománnyal tesszük is ezt meg, az is mind számít, és egy fokkal közelebb segíthetjük őket az anyagi, ezáltal pedig az alkotói szabadsághoz.