A hetekben sajtóértesülések és maga a Los Angeles Lakers irányítója, D'Angelo Russell is megerősítette, hogy a 2028-as olimpián Litvánia nemzeti színeibe bújna az Egyesült Államoké helyett. A probléma csak az, hogy Russellnek a párja származásán kívül igazán más kötődése nincs az országhoz, ezáltal nem lehet mást belelátni a történetbe, csak azt, hogy mivel nincs elég képessége az USA válogatottjába, így a könnyű utat választaná, hogy mégis megjelenhessen az ötkarikás játékokon. Ez mind a litván, mind az amerikai szurkolókat felháborította és rávilágított arra a problémára, hogy mennyien használják a honosítás intézményét csak azért, hogy válogatott meccseken is részt vegyenek.

Lehetséges volna?

A FIBA (Nemzetközi Kosárlabda-szövetség) szabályai szerint a nemzeti válogatottak egy honosított játékossal rendelkezhetnek. Jelenleg a litvánok keretében ezt a helyet a litván-kanadai, Ignas Brazdeikis tölti be, aki amellett, hogy litván származású, három évvel fiatalabb az amerikainál és jelenleg is Litvániában játszik. A Žalgiris Kaunas csapatával 2023-ban bajnok is lett. Emiatt nehezen elképzelhető, hogy megérné az LKF-nek (Litván Kosárlabda Szövetség), hogy az olimpia idején 32 éves NBA játékos miatt kiszorítsák a keretből Brazdeikist, ezzel a szurkolókat magukra haragítva. Ez jól látható a basketnews Instagram posztja alatti kommentekben, ahol az oldal arról számolt be, hogy D'Angelo magára öltené a litván nemzeti mezt.

Egészséges példák

De mi is a probléma a honosítással? Alapvetően úgy vélem, hogy semmi. Bizonyos esetekben! Ahhoz, hogy jobban szemléltessem sportágat és országot is váltok. Vessünk egy pillantást a magyar futballválogatott honosított játékosaira. A jelenlegi keretnek három tagja van, aki két állampolgársággal is rendelkezik. Ők Dárdai Márton, Willi Orbán és Loic Nego.

Fontos megemlíteni, hogy sportáganként teljesen más szabályozás van érvényben a honosításról. A FIFA (Nemzetközi Labdarúgó Szövetség) szabályzata szerint azok a játékosok, akik a felnőtt válogatottban még nem képviseltek egy országot sem, válthatnak nemzetiséget a futballpályán. Pontosabban ez is csak akkor valósulhat meg, ha van valamilyen köteléke a képviselni kívánt országhoz. Ez lehet vérszerinti, de legfeljebb a nagyszülőkig, vagy ha huzamosabb ideig az adott országban éltek, majd ezáltal szerezték meg állampolgárságukat. D'Angelo Russell kísérlete azért logikus, mivel a FIBA-nak elég, ha a játékos állampolgára az adott országnak. Az egyetlen kikötésük, hogy honosított játékosokból válogatottanként legfeljebb egy szerepeljen.

A magyar futballválogatottban számunkra tökéletes példák szerepelnek. Mindhárom futballista más úton jutott el addig, hogy magyar válogatott játékos legyen. Dárdai Márton Berlinben született és egészen tavalyig még korosztályos német válogatott volt. A szülei magyarok, így a három példa közül neki a legegyértelműbb a procedúra, hogy miképp játszhat ma piros-fehér mezben.

Willi Orbán édesapja magyar származású, édesanyja pedig lengyel, emellett Németországban született és a német U21-es válogatottban pályára is lépett. A lengyel válogatottság végül egyébként azért is lett kizárva, mert édesanyja már nem rendelkezett anyaországának állampolgárságával. A háromból így maradt kettő, de mivel a német felnőtt válogatottól nem jelentkeztek felé, így már csak egy opciója maradt ahhoz, hogy nemzetközi mérkőzésen pályára lépjen. A magyar kispadról többen is érdeklődtek felé, viszont végül 2018 nyarán, Marco Rossi hívására öltötte fel a címeres mezt. Orbán egyébként magyarul nem beszélt a nemzeti tizenegybe érkezése előtt, mivel apjával is leginkább németül kommunikált. Emellett honosítása előtt egy percet nem játszott magyar csapatban, amire még nem volt példa a válogatottnál.

És itt jön képbe Loic Nego, aki viszont magyar állampolgárságát azoknak az éveknek köszönheti, amiket hazai klubcsapatoknál töltött. A 2013-14-es szezonban érkezett az Újpesthez és innentől szinte teljes egészében 2023-ig Magyarországon játszott, hiszen a Fehérvár játékosa volt a 2015-16-os szezontól 2023-ig. A párizsi születésű futballista 2019-ben tett állampolgári esküt. 2020-ban, az első válogatott meghívója után egy interjút adott, ahol elmondta: "Franciaország a hazám, de Magyarországon érzem magam otthon."

Úgy vélem, hogy ez egy egészséges hozzáállás és megdolgozott azért, hogy magyarnak is mondhassa magát, és ezt senki nem is kérdőjelezheti meg.

Komolytalanság

D'Angelo Russell példája jól bemutatja azt, hogy kiskapukat kijátszva hogyan válhatna valaki válogatott játékossá egy olyan országban, ahol szignifikáns időt sem töltött és a vére sem köti őt oda. D'Lo párja, Laura Ivaniukas, kanadai születésű litván modell és fitnesz influenszer. A párnak pedig idén nyáron született meg a második gyermeke, aki, ha a későbbiekben például sport karriert folytatnának és jeleznék a bizonyos sportág litván vezetősége felé, hogy ők bizony nem az USA-t választanák, máris könnyebb lenne a procedúra és a szurkolókat sem haragítanák magukra. Viszont a gyermekek apjával más a helyzet. Az tény, hogy jogilag a realitás mezején van az, hogy Russell kapjon egy litván útlevelet, párja és közös gyermekeik származásának köszönhetően. Ehhez viszont külön engedélyre lenne szükség a litván elnöktől. Ez a sajtóban eddig úgy jelent meg, hogy habár az elnök intézménye tud a játékos kötődéséről Litvániához, de a hivatalos honosítási procedúra még nem kezdődött meg - írja a 15.min litván hírportál. Ez lehet a már fentebb említett indok miatt is, miszerint az egy lehetséges honosított játékos szerepét a válogatottban Brazdeikis tölti be, de amiatt is, hogy Litvániában egyszerűen nem kérnek az olyan játékosokból, akik stratégiai szempontok alapján döntenek arról, hogy melyik ország címeres mezét veszik fel.

Nyilván nem lehetünk elvakultak, sok esetben amikor valaki, például egész ifi korában egy ország válogatottjában játszik, majd a felnőtt válogatottban már egy másik nemzet színeiben lép pályára, ott lehetséges, hogy a nagyobb indok nem a hazaszeretet, hanem inkább a vágy, hogy nemzetközi tornán is részt vehessen a sportoló. De mégis, hatalmas különbség van a már említett magyar példák és a Lakers kosárlabdázója között. Több érvem is van, az ilyen taktikázás ellen. Egy olyan játékos, aki se nem élt az adott országban, se nem köti oda a vére, nem fogja ugyan azzal a mentalitással magára húzni a nemzeti színeket. Nem olyan fontos számára, hogy mit gondolnak a szurkolók, nem érzi át, hogy mekkora jelentőséggel is bír annak az országnak például egy riválissal való összecsapás, ő abból, nem tud plusz motivációt meríteni, se nem tudja mérlegelni a súlyát egy olyan rangadónak. Emellett az, ha valaki a nullához közeli kötődéssel érkezik egy ország válogatottjába, elveszi egy olyan játékostól a lehetőséget, hogy képviselje hazáját, aki át tudná érezni, hogy mit jelent válogatottnak lenni és dicsőségként éli meg, nem pedig egy plusz lehetőségként, portfoliójának bővítésére.

Hova is vezet ez a kísérlet?

Ahogy már említettem jelenleg nemleges válasz érkezett litván oldalról, de még négy év van hátra az olimpiáig, amit D'Lo kitűzött céljaként, így még bármi megtörténhet. Ami biztos, hogy nem ő az egyetlen stratégista országváltó, aki elinflálja, hogy mit jelent válogatottnak lenni. Ismét ki kell emeljem, hogy nem ellenzem a honosítás intézményét, viszont teljesen kontraproduktívnak tartom azt, ha azok, az egyébként tényleg akár kiemelkedő játékosok, akik kiszorultak anyaországuk keretéből egy annál gyengébb ország válogatottjába próbálnak bekerülni nyakatekert módszerek útján, ezzel elvéve a hazai tehetségek lehetőségét.