Shakespeare mindig aktuális. Ezt az egyébként közhelyszerű megállapítást alátámasztja, hogy a modern színjátszásban folyamatosan jelennek meg az újabbnál újabb feldolgozások, még több jelentésréteget kölcsönözve a drámáknak.

Október 11-én mutatták be ifj. Vidnyánszky Attila Hamlet-interpretációját, a némacsendet a Katona József Színházban. Címe előrevetíti a darab legfontosabb elemét, a dialógusok hiányát, ám a nézőknek sokkal többet ad ennél.

A szereplők szájából nagyon kevés szó hangzik el, és amit mondanak, annak sem tartalma, inkább módja számít igazán. Eredetileg a Nádasdy-fordítást vették alapul, viszont a bemutatón már szinte semmi sem jelent meg belőle. A rendezés kihangsúlyozza a hangtalan ordítás, az önmagunkba fojtott fájdalom, sóvárgás és a világ őrületének némaságban, testbeszédben és zenei betétekben megnyilvánuló jelenlétét, egészen újszerű Shakespeare-átdolgozás formájában. A néhol már-már őrjítő csendben a néző fejében hangoznak el a sokak által jól ismert dialógusok, ezzel is fokozva az erőteljes tragikus hatást. A világ torzságát gyakran már képtelenek vagyunk szavakba önteni, az előadás ezt a modernkori tapasztalatot köti össze a dán királyfi tragikus történetével.

A darabról nagy túlzással sem lehetne azt állítani, hogy Shakespeare reneszánsz drámája került csupán új, modernebb megvilágításba, azonban ez kifejezetten nem is volt célja az alkotóknak. A rendezés új rétegeket ad hozzá a kerethez, a dráma lecsupaszított vázához, és ezt igazán különlegesen, nagy érzékenységgel és meglehetősen jól teszi.

Kiemelést érdemel Schnábel Zita és Illés Dóra Lilla díszlete, amely az egykori Színház- és Filmművészeti Egyetem auláját jeleníti meg, ezzel keserű nosztalgiát kölcsönözve a látottaknak. Emellett Cs. Kiss Zsuzsanna és Kovács Ildikó jelmezei is megadják a várt hatást, a dráma hangulata a '60-as, '70-es éveket tükrözi ízlésesen megválasztott, olykor színes és könnyed, máskor inkább komor és hivatalos alkalmi öltözeteivel.

Nekem a zene volt az egyik kedvenc elemem az előadásban. Mostanában, a modernebb rendezéseknél viszonylag ritka és sokat jelent az, hogy valaki nem mindenáron egy eredeti soundtracket ír meg, hanem már létező klasszikusokon keresztül ad egyedi hangzásvilágot egy drámának. Megszólal itt Urbán Kristóf átdolgozásában francia chansonok mellett Pink Floyd, hip-hop, R'n'B és latinos tangó is. Ezeket mind Lengyel Benjáminnak, a mű Horatiojának hangján keresztül hallhatjuk, aki érzékletesen közvetíti a szereplők lelki kicsapongásait, ezzel többet mondva bármilyen szövegkönyvnél. Horatio végig távolságtartó, azonban mégis közelről szemlélődő figura, arckifejezésén nem sok érzelem látszik általában, ennek egyik oka lehet a történet egyetlen szemtanújaként testközelből átélt traumája is. Viszont amikor énekel, hangjában hallani a vágyakozást, a gyászt vagy éppen a szenvedélyt.

A testbeszédre itt még nagyobb hangsúly helyeződik, mint alapvetően egy szövegorientált előadásnál, ennek egyik módszere pedig az arcmimika mellett a tánc, amivel a darab szintén eléggé kreatívan operál. Rémült, kétségbeesett, időnként izgatott mozdulatsorokon keresztül rajzolódik ki a cselekmény és ismerjük meg a karakterek gondolatait. Hatalmas munka lehetett a koreográfia megalkotása és elsajátítása, hiszen itt a szöveg hiánya miatt hihetetlen nagy felelősség hárul a testek történet- és érzelemközvetítő képességeire.

Annak ellenére, hogy mostanában a Katonában főként a fiatal, tehetséges és feltörekvő színészeken van a hangsúly, számomra kiemelkedő Fekete Ernő szellem-alakítása, aki érzékenyen és jelentőségteljesen formálja Hamlet apjának lelkét. A fiatalabbak közül Gloviczki Bernát az, akit külön megemlítenék, az arcán egyszerre van jelen ezerféle érzelem, remekül formálja meg Hamletet és figyelmesen nyúl Shakespeare önmagában tépelődő cselekvő hőséhez.

Annak, aki a színmű előzetes ismerete nélkül nézi az előadást, valószínűleg nem sok értelmet nyer az egy-és háromnegyed órán át tartó szenvedéssel és szenvedéllyel teli cselekvéssorozat, azonban szerintem a legtöbb néző már legalább a kerettörténettel tisztában van, amikor megérkezik a színházba, ami annak ellenére, hogy ez nem egy klasszikus értelemben vett Shakespeare-dráma, fontos az események megértéséhez. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése bebizonyítja, hogy egy valódi tragédiát szavak nélkül is tökéletesen lehet közölni és érteni is, a nyelv korlátait pedig itt az ideje magunk mögött hagynunk, hiszen van egy pont a világ felfoghatatlan tébolyában, melyen túl ezek már igazán kevésnek bizonyulnak.