A legtöbben találkoztak már életük során szakadt farmerekkel és kiegészítőkkel, szürke, hatalmas, sárosaljú tréningnadrágokkal és előre lyukasan gyártott vagy utólag direkt kiszakított pulóverekkel. Mindannyian el tudjuk dönteni, mi a véleményünk róluk, azonban abba sokan nem gondolnak bele, hogy egy-egy ilyen szett tulajdonosa milyen háttérrel rendelkezik, vagy, hogy egyáltalán ennek a „stílusnak” a viselői ugyanazt a társadalmi csoportot alkotják-e.

Az előbb említett ruhadarabokat általában a munkásosztálybeli, szegényebb emberekkel azonosítjuk, viszont a valóságban gyakran pont a közép-, vagy felsőközéposztály hordja előszeretettel, azzal a különbséggel, hogy ők nem kínaiban vagy a turkálóban vásárolnak – esetleg örökölt ruhákat hordanak, hanem sok tíz - vagy százezer forintokért veszik meg a szándékosan gyenge minőségűnek kinéző termékeket. Általában pont ezek az emberek azok, akik az alsóbb szociális csoport nyelvezetét utánozzák, de valójában lenézik, sőt, megvetik az igazán nehéz helyzetben lévőket, és előszeretettel szólják le azt, aki nem eléggé gazdag. De miért menő csórót játszani, ha számukra az, aki igazán csóró, ciki és megbélyegzendő?

A munkásosztály „életmódjának” romantizálása egyáltalán nem újkeletű dolog, a történelem során folyamatosan visszatérő tendenciákat mutat. Jó példa lehet erre Coco Chanel egyszerű, fekete ruhája, melyet a 19. századi textiliparban dolgozó nők uniformisa inspirált. Rengeteg ihletet szerzett egyébként a dolgozók ruhatárából, „la pauvreté de luxe” -ként, vagyis a „luxus szegénységeként” is hivatkozott erre a kinézetre.

Sokaknak ismerős lehet a spanyol Balenciaga nevű luxusmárka, amely néhány éve azért kapott nagyobb figyelmet, mert piacra dobott egy több, mint félmillió forintba kerülő, előre bekoszolt, megtépett és szétszaggatott tornacipőt, ami körülbelül úgy néz ki, mintha valaki egymás után háromszor lehányta volna, később megetette volna a kutyájával, csakhogy utána újra kirángassa szegény állat szájából.

A koszos cipő egyébként nem egyedi találmány, az olasz Golden Goose cég például 100-200.000 forintokért árulja bemocskolt lábbeliit, melyeket érthetetlen módon az emberek megvásárolnak.

Néhány fokkal felháborítóbb esemény volt a divatiparban a párizsi Dior 2000-ben bemutatott, John Galliano divattervező által tervezett hajléktalanok inspirálta kollekciója, amely a „Haute Homeless” nevet kapta. Ezt követően hatalmas, szétszaggatott ruhadarabok, újságpapírmintázatú öltözékek, hóval befedett sapkák és kapucnik, kiegészítőnek pedig műanyag bevásárlószatyrok váltak megvásárolhatóvá hatalmas összegekért. A modellek arca a debütáló show alatt kosszal volt befedve, elnyúzott, szinte már haldoklónak kinéző sminket kaptak a minél erősebb hatás eléréséért. Szerencsére ez az eset nem maradt visszhang nélkül, rengetegen kifejezték ellenérzéseiket, több tüntetésre is sor került a Dior székháza előtt.

Napjainkban is fokozott szerepe van a jelenségnek nemcsak a divatiparban, hanem a popkultúra több területén is, például a TV-ben, fotózásban és más művészeti ágakban is. Számomra felfoghatatlan, mi tetszik a felsőbb rétegeknek a nélkülözésben, miért tartják esztétikusnak, már-már meseszerűnek azt, ha valakinek az a legnagyobb vágya, hogy a hónap végéig kitartson a fizetése és ne haljanak éhen a gyerekei. Viszont számos olyan művész van, aki idealizálja ezt a helyzetet, a társadalom alsóbb rétegeit szinte szentekként mutatva be, azonban, amikor tényleg a sztereotípiáknak igazat adó viselkedést tapasztalnak, teljesen meglepődnek, mintha nem hinnék el, hogy ez a valóság. Pedig a szerényebb anyagi helyzetben lévők is ugyanúgy emberek, nem csupán különleges kiegészítői az „alter” művészek hihetetlenül egyedi személyiségének. Köztük is van bunkó, gonosz, bűnöző, nagyképű és szerény, lusta és szorgalmas, hazug és őszinte, ugyanúgy, mint az összes többi szociális szinten.

A nyomor esztétizálásáról könyveket lehetne írni, viszont én inkább arra szeretnék most kitérni, hogy miért problémás ez a jelenség önmagunk prezentálását tekintve. Egyetértek azzal, hogy mindenki nyugodtan élje úgy az életét és öltözzön úgy, ahogy csak szeretne, viszont, szerintem érdemes belegondolni néha abba, hogy ezzel mit közvetítünk a világ felé.

Eléggé dühítően és ellentmondásosan hat az, amikor dúsgazdag szülők gyerekei csórónak öltözve és a hátrányos helyzetűek nyelvezetét utánozva élik hétköznapjaikat, majd később hazamennek a fényűző villáikba, hogy aztán a családjuknak megfelelve visszaöltsék magukra származásukból adódó, „eredeti” személyiségüket.

Lehet, hogy ezekben az emberekben valamiféle szégyenérzet van, mert jól vagy jobban élnek, mint mások, és így próbálnak kompenzálni, azonban ezzel sokkal többet ártanak a csoportok közti konfliktusnak, mint amennyit segíteni tudnának. Ők csak kiválasztanak egy nekik tetsző társadalmi vagy etnikai réteget, amit imitálni éppen nagyon népszerű, aztán a csoport néhány jellemzőjét beépítik a saját megjelenésükbe, majd, amikor már kényelmetlen lesz vagy kevésbé divatos, szimplán levetik magukról. Ezek az emberek sosem fognak azokkal a problémákkal találkozni, amelyek a valóban nehéz helyzetűeket nap mint nap érik, nem fogják megtapasztalni azt, milyen hétről hétre élni folyamatos félelemben, hogy vajon lesz-e pénz fűtésre télen, vagy, hogy az egész családnak lesz-e mit enni.

Ez az, amiért úgy gondolom, a jelenség határozottan káros, és nem csak egy ártalmatlan és könnyed kis „őrület”, ami később úgyis érvényét veszti. Figyelmet és megvetést érdemel, mert egy egészségesen működő társadalomban határozottan nem lenne helye ehhez hasonlónak.