Valamennyien átéltük már azt a helyzetet, mikor egy jól sikerült szilveszteri buli után megébredünk újév napján, gázolt macska mosollyal, atom másnaposan, majd a telefonunkon visszanézzük, hogy miket műveltünk az éjjel. Az évek óta alulfinanszírozott Magyar Kultúra allegorikus alakja is hasonlóképp tett, azzal az egyetlen különbséggel, hogy ő az NKA kollégiumi döntésekre pillantott rá először ‒ majd azt kívánta, bár kapott volna alkoholmérgezést az óévet búcsúztatva.

Régóta közismert tény, hogy pártunk és kormányunk ellenséges viszonyt ápol a kultúrának minden azon szegletével, ami nem szolgálja politikai érdekeit, vagy urambocsá, bárminemű kritikát mer megfogalmazni a regnáló hatalommal szemben, netán adott esetben rámutat egy olyan súlyos problémára, amely megelőzése vagy kezelése állami feladat volna (demokratikus viszonyok között). Az LMBTQ-közösséget bármilyen vonatkozásban érintő kérdések meg aztán végképp tabuk („Távozz tőlem, Zelenszkij!” ‒ Bödőcs Tibor). A tavalyi év során szétbarmolták a kultúra valamennyi intézményének autonómiáját, és átláthatóságra hivatkozva központosították őket, a múzeumoktól könyvtárakig mindent, s olyan káderekre bízták, mint Demeter Szilárd. Ez legalább annyira bizonyult gyümölcsöző vállalkozásnak, mint Kaleta Gáborra bízni egy óvodáscsoportot.

Szorgos kezekkel verik az újabb és újabb szögeket a kultúra koporsójába, s a munka nem lankad idén sem. Ennek ellenére a független sajtóban ez relatíve kevéssé tematizált probléma, ami talán annak tudható be, hogy a kultúra ellehetetlenítésének módszertana a XXI. századra egészen kifinomulttá, kevéssé feltűnővé vált. Korunk Faludy Györgyeit már nem kell hideg pincékben agyonrugdosni vagy rézbányában anorexiásra dolgoztatni, de még betiltani sem kell semmit (ennek ellenére a három T elve továbbra is működik, csupán kissé újragondolva, ne legyenek illúzióink); elég átalakítani a finanszírozást, vagy nevetségesen csekély összeget megítélni a kultúra egészséges működéséhez elengedhetetlen NKA támogatásból.

Miért kell az államnak anyagilag (is) támogatnia a kultúrát?

Merül fel az egyébként teljesen logikus kérdés.

Brutálisan leegyszerűsítve: azért, mert Közép-Kelet-Európában a kultúra, különösen az ún. magaskultúra, általában nem piacképes (nem is ebben áll az értéke). Ugyanis az irodalmat, színházat, mozit stb-t. fogyasztó réteg általában a középosztály, annak is inkább a felsőbb rétegei. Habár brit tudósok állítólag már felfedezték a magyar középosztályt, az annyira vékony, mint zsírréteg a málenkij robotról hazatért dédapáinkon. Tehát, amennyiben például egy színház (ahol a reklámbevétel lehetősége szinte nulla) piacról akarja magát fenntartani, ennek a középosztálynak a pénztárcájához kell igazítsa jegyárait. És mivel ezt a pénztárcát nálunk molylepkék lakják, az államnak (volna) kötelessége segítő kezet nyújtania.

Összehasonlításképpen vegyük a piacról vígan megélő New Yorki Broadway Theater-t, illetve az erre képtelen a budapesti Vígszínházat, és vessünk össze egy-egy átlagos jegyárat. Előbbiben a nagysikerű The Lion King musicalre 160-200 dollárért (a mai napi árfolyamon 58 560-73 200 Ft) kapunk jegyet, míg utóbbiban, ha például a Büszkeség és balítéletre vagyunk kíváncsiak, 5000-10000 Ft közötti árra számíthatunk (és már ezt is sokallom, mint csóró bölcsészhallgató).

Ugyanezt az összehasonlítást megtehetjük folyóiratok éves előfizetéseivel. Vegyünk két igen nívós példát: az amerikai Poetry Foundation-t, és a magyar Jelenkort. Míg előbbi (normál áron) 69.50 dollárba (a mai napi árfolyamon 25 437 Ft) kerül, utóbbi „mindössze” 14 300 forintba. Érti az olvasó, mit akarok ezzel szemléltetni? A reális, a fennmaradáshoz elegendő profitot hozó árat a magyar középosztály, szemben a nyugatival, nem tudja megfizetni. Ehhez még hozzájön a tény, hogy a mi esetünkben a magyar nyelv elszigeteltsége és beszélői (relatíve) alacsony számának okán kultúránk nem rendelkezik mérvadó nemzetközi piaccal, szemben mondjuk angol vagy spanyol nyelvű társával. Az egykor működő mecenatúra pedig mára történelem, leszámítva, ha Szőke Gábor Miklós a neved. De hát mégis ki várná el Mészáros Lőrinctől, aki egy összetett mondatot nem tud megfogalmazni, hogy olyan unalmas és haszontalan dologba fektessen, mint egy művelődési ház? Pedig Felcsúton pont elférne egy a Pancho árnyékában.

2025-ben nagy erőkkel zajlik a, falusi bölcsességgel élve, sorban állás lóf*szért. Nem egy folyóiratnál éhbérért dolgoznak az amúgy is agyonterhelt szerkesztők, a független színházak sorra húzzák le a rolót, a kőszínházak egyre túlárazottabbak, a múzeumok és könyvtárak omladoznak, a független filmesek szívességekre kénytelenek hagyatkozni.

Attól természetesen nem kell félnünk, hogy a NER üdvöskéi éhezni fognak. Sokatmondó a Telex újságírójának megállapítása a témában:

„Az NKA összesen 160 milliót osztott ki. Összehasonlításképp a 444 azt írja, ez pont a harmada annak, amennyit sminkesre, fodrászra és stylistra szán az MTVA, a Vidnyánszky vezette Nemzeti Színház pedig tavaly 2,9 milliárd forint állami támogatásban részesült, vagyis minden egyes előadására több mint 10 millió forint közpénz jutott.”

Nem is a Nemzeti Színháznak megítélt összeg a gyalázatos, hanem a támogatási rendszer diszparitása. Ha a kormánynak valóban annyira szívügye a gyermekek sorsa (ezt ma már józanul gondolkodó ember nem hiszi el, de ahogy Diderot írta, „tételezzük fel a lehetetlent”), akkor hogy lehet, hogy a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház mindössze 2 160 750 Ft támogatásban részesült?

De akad itt még bőven vérlázító számadat. HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont 1,3 millió, Iparművészeti Múzeum 1,5 millió, FISZ 4 millió, Pesti Kalligram Kiadó és Magvető Kiadó fejenként 5 és fél millió, Alföld és Jelenkor 6 837 000, vagy mind közül a leggyalázatosabb összeg, mellyel a Szépirodalmi Kollégium döntőbírái a Parnasszus folyóiratot tisztelték meg, 2 837 000 egész értékálló magyar Ft. Ennyi pénzből egy családi ház rezsijét alig lehet fizetni, nemhogy könyvet, folyóiratot kiadni, gyűjteményt fejleszteni, kutatni vagy előadást csinálni. Azokról, akik egyáltalán semmi támogatást nem kapnak, már nem is szólva.

Persze gumicsontok itt is vannak: a Bárka és az Új Forrás folyóiratok például 15 837 000 Ft-ot kaptak. Valamivel mégiscsak el kell kussoltatni ezeket a hőzöngő libsiket! „Nem a zsemle kicsi, elvtársak, hanem a pofátok nagy.”

„A magyar kultúra megélése minden magyar ember – éljen határon innen vagy túl – alapvető joga. A kultúránk nemzetfenntartó erő, mely identitásőrző és megerősítő szerepe mellett megjeleníti a magyar kultúrkiválóságot a nemzetközi térben is.”

‒ szól Hankó Balázs az 1997. évi CXL. törvény preambulumának helyébe léptettet rendelkezése. Hát igen. Ez az alapvető jog is, mint valamennyi másik, kizárólag addig érvényes, míg teljesülése őket szolgálja.