‒ Halihó, szomszéd!

‒ Ha! Ki van ott a sötétben?! Nem látok!

‒ Nyugodj meg! Ismét rád tört a pánik… olyan régóta vagy itt, hogy már nincsen szemed… de nekem még megvan az egyik, és azzal tökéletesen látom, hogy semmi sincs rendben!

‒ Szent ég, ez rettenetes!

‒ Nem lesz semmi baj, csak lélegezz mélyeket!

‒ De nincs mivel…

‒ Akkor… csak figyelj a hangomra!

‒ Rendben…

‒ Hjaj… mostoha körülmények, nemde?

‒ Mármint?

‒ A sírhely. Nem éppen egy elnöki lakosztály a The Ritzben.

‒ Ó, ne is mondd. Egyszerűen rémesek ezek a mai sírok…

‒ Bezzeg azok a pompás régi kőkoporsók, én mondom! Milyen csodás lehetett volna azokban nyugodni! Az ember mintha virágágyon, selyempárnával a feje alatt feküdne!

‒ Bizony ám! Azokban valahogy minden más volt, és a jó értelemben.

‒ Még a patkányok is Vivaldi kottáját cincogták!

‒ Még a sírrablók is előbb kopogtattak, s csak azután feszítették fel a fedelet!

‒ És áporodottság meg hullabűz helyett méz és eper illata töltötte meg a levegőt!

‒ Fel nem foghatom, hová tűnt ez a varázs…

‒ Véleményem szerint közönséges fösvénység az oka. Tudniillik, manapság az emberek igyekeznek mindent a lehető legolcsóbban megúszni, így ott spórolnak, ahol lehet, a végtisztességen is. A sír mellé gazt tesznek, a koporsót is huszadrangú, korhadt fából készíttetik. Mintha amolyan hitvány ládika lenne csak, amiben a kacatjaikat tárolják! Hallatlan!

‒ Hova tart ez a világ… minden szót, minden tettet a pénz vezérel, mégsem tudják, mibe kellene fektetni.

‒ Pedig ha tudná az a sok buzgómócsing vállalkozó, hogy a sírban a jövő!

‒ Milyen kár, hogy nekünk még ennyi sem jutott…

‒ Valóban… milyen kár, hogy ebbe az otromba és szűkös tömegsírba földeltek el minket is!