Harminchárom éves koromban jártam a mennyországban.

Hatvan kilométerperóra. Satufék. Késő. Átestem a korláton.

Mindig is az ég szerelmese voltam; egy repülőgép, komótos üstökös a bíbor égen, az utolsó dolog, amit látok a sötétség előtt. Majd újra ébredek, de nem emlékszem, hogy kerültem ide s mikor. Egyáltalán hol van ez az itt?

Nem érzek fájdalmat. Hát akkor én…

Nem értem. Ez az egész? A semminél is alig több zizzenés.

Arra számítottam, majd angyalok kara üdvözöl s harsonák zengő szava, ám amilyen csendben ért véget, olyan csend vesz most is körül. Felkelek.

Amerre csak a szem ellát, a végtelen égbolt félgömbje borul rám; alul tengerkék, felül ében. Talpam alatt selyem felhők terülnek el, mintha puha talaj lennének. A testem könnyed, légies, sebesülésnek nyoma sincs. Hangokat nem hallok, szagokat nem érzek, s nincs igazán se hideg, se meleg. Csupán kongó üresség. Ez máskor megrémítene, s gyomromat görcsbe húzná, ám most nem. Mintha kihalt volna innen minden érzelem. Beleértve a sajátjaimat is.

Kiválasztok egy irányt (amennyiben beszélhetünk ezen a helyen olyanról), és baktatni kezdek. Nem tudom, mennyi idő telik el (ha egyáltalán telik), mire egy furcsa képződményt pillantok meg a horizonton. Ahogy közelebb érek, látom, hogy egy színarany trón az.

Üres, ahogy itt minden.

Egyszerűen nem értem. Hol vannak a többiek? Hol vannak az égiek, az angyalok? És hol van… Ő?

‒ Újra vannak életjelei! ‒ a defibrillátor ütése ébreszt.

Rögtön kórházba szállítanak, és utána napokig bent tartanak. A családom és a barátaim közben mind meglátogatnak. Anyám sírva ölelget, és igyekezik elhalmozni mindennel, amire szerinte szükségem lehet. Apám megdorgál, hogy ő megmondta: egyszer a motor tesz engem sírba, de azért ő is átölel. Régi kedvenc könyveimet hozza, hogy elüssem az időt. Nem olvasok belőlük. Minek.

A plafont nézem. Oly távol van… miért van rajta ennyi repedés?

A falak mind szürkék. Az ablakkeret és az ablakon beszűrődő fény is. Az udvar is. Az ápolók is.

Miután kiengednek, visszamegyek dolgozni. A főnököm rengeteget ordít velem. Állandóan azt állítja, hogy elfelejtettem… mit is? Már nem is tudom. Kirúgnak.

A barátaim bulizni hívnak. Eltévedek. Sötét van, mikor rám találnak. Mindegyikük arca torz. Azt kérdezgetik, hogyan nem találtam oda a házhoz, ha már százszor jártam ott. Már nem tudom, mit válaszoltam.

Vagy lehet, hogy egy álomra emlékszem? Hisz olyan volt, mintha nem is én néztem volna… vagy nem onnan, ahonnan általában. A szemem beljebb volt.

Többé nem kémlelem az eget. Nem nézek föl.

Állandóan ugyanott járok. Látom magam előtt. Az üresség… mindig azt érzem. Azóta. Vagy nem? Mióta pontosan? Mikor is történt?