Manapság a legcsekélyebb erőfeszítésébe sem telik az embernek, hogy háborús híradásba bukkanjon különböző sajtótermékek fogyasztása közben. Hazánkban ‒ érthető okból kifolyólag ‒ valamennyi orgánum rendszeresen tudósít a szomszédban immár majdnem két éve és tíz hónapja dúló orosz-ukrán háborúról, de a Közel-Kelet háborúit, illetve újabban a szíriai forradalom eseményeit követő híreket is bőven találunk, s akkor a külföldi médiumokról még nem is tettünk említést. Hogy ezek az információk úgy általában milyen hatással vannak az adott társadalomra, és az abban élő egyénekre, e cikk nem tárgyalja (nem is lenne elégséges terjedelem hozzá), amit viszont igen, az egy olyan konfliktus, mely (leszámítva kevés kivételt) eddig jobbára elkerülte a magyar érdeklődés horizontját.

A helyszín az „emberiség bölcsőjének” szíve, Közép-Afrika, ahol az apró Ruanda és a gigászi Kongói Demokratikus Köztársaság (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért KDK) között hosszú évtizedek óta egy olyan véres konfliktus-láncolat zajlik, amit egyesek „Afrika harmincéves háborújának” neveznek. Most ezen eseménysorozat múltjáról kívánok vázlatot adni, és részletesebben tárgyalni a 2022-től máig egyre erősödő jelenlegi háborút, különös hangsúlyt fektetve az úgynevezett „kongói csendes népírtás” történéseire és következményeire. Egyúttal szeretném felhívni az olvasó figyelmét a lebesz.hu-n Mile Kristóf „Egy afrikai század?” című remek irományával elindult cikksorozatra, amelynek további részei várhatók, s melybe ezennel én is csatlakozom.

Előzmények

Nehéz, és nem is helyes egyetlen eseményt vagy eseménysorozatot tekinteni egy ilyen összetett jelenség előzményének, azonban azt megengedhetjük magunknak, hogy kiemeljük a legfontosabbakat. A legtöbb forrás az 1994-es ruandai népirtást jelöli meg, mint origo.

A mai Ruanda egy nagyjából fél-dunántúlnyi terület az afrikai Nagy-tavak termékeny felföldjén. Erre a területre vándorolt be nagyjából ezer évvel ezelőtt a földműves hutu népesség, s őket követték fél évezred múltán a tuszik, akik bár kevesebben voltak, katonai fölényük okán uralmuk alá hajtották a hutukat ‒ a két népcsoport konfliktusa innen indul, habár időközben nyelvileg és kulturálisan is összeolvadtak (az egyetlen megmaradt különbség ‒ Búr Gábor kiemeli ‒ pusztán fiziológiai: a hutuk zömökek, alacsonyak, a tuszik szikárak, magasak). A terület a Német Kelet-Afrika részeként német, majd Ruanda-Urundi néven belga gyarmati fennhatóság alatt állt, s mindeközben fennmaradt a hagyományos kasztrendszer és az adott gyarmati hatalomnak engedelmeskedő király (mwami). 1959-ben a véres hutu lázadás győzelmet aratott, s elűzte az akkori mwami V. Kigerit, illetve a tuszi lakosság egy részét. Három évvel később Ruanda és Burundi elnyerte függetlenségét, s megkezdődött az a mizéria, mely minden gyarmati múlttal rendelkező ország osztályrésze volt hosszú évtizedekig. A hutu elit természetesen a tuszikat tette meg felelősnek az ország minden problémájáért, s az európai zsidóságot érintő pogromokhoz hasonlóan üldözték őket. Mindeközben a tuszi emigráció a környező országokban megalapította a Ruandai Hazafias Frontot, mely 1990-ben betört az ország északi részébe, s az ő, illetve az őket támogató Franciaország, IMF és Világbank nyomására az akkori, egyébként egészen mérsékelt, hutu diktátor, Juvénal Habyarimana, megkezdte a demokratikus rendszer kialakítását (3 év polgárháborút és az arushai megállapodást követően), ami további nehézségeket szült, és nem enyhített a két etnikum között egyre inkább kiéleződő feszültségen.

1994-re a hutu szélsőségek kidolgozták a végső megoldást a tuszi kérdésre, mely a teljes leszámolást jelentette, s az előkészületek is megindultak. A szikra április 6-án pattant: Kigali (a főváros) felett lelőtték a többek között Ruanda és Burundi elnökét szállító gépet, melyért a tuszikat tették meg felelőssé, majd elszabadult a pokol. Ami ezt követte, az száz nap brutális népirtás, melynek 800000 halálos áldozata és kétmillió menekültje volt ‒ nem csupán tuszik, hanem a rendszerrel nem azonosuló hutuk is. A népirtásnak az újraszerveződött ruandai hadsereg (továbbiakban RPF), melyet a jelenleg is regnáló autokrata Paul Kagame vezetett, vetett véget. Kagame csapatai, Yoweri Museveni ugandai katonáival karöltve, az ideiglenes hutu kormányt az akkori Zaire keleti felébe űzte, s tovább üldözte őket az országba behatolva, amely destabilizálta az ottani diktátor, Mobutu Szesze Szeko hatalmát, s eredményezte az első kongói háborút (1996-1997). Zaire elnöke meghalt rákban, az állam pedig újjáalakult Kongói Demokratikus Köztársaság néven, s az új vezetés az ország elhagyására szólította fel a külföldi erőket, kik ezt megtagadták. Ennek eredménye a második kongói háború (1998-2003), melyben még több afrikai ország vett részt, s az „afrikai világháború” nevet kapta.

Mindezen események hozzájárultak a hutu-tuszi viszony ‒, ha eddig nem lett volna elég borzasztó ‒ további rontásához; ezen a ponton tulajdonképpen földbe döngöléséhez.

Az ezekben az években felkorbácsolt indulatok vezettek tehát a jelenben is dúló konfliktushoz.

Kongó és Ruanda (és egyéb résztvevők?) háborúja 2022-től napjainkig ‒ a „kongói csendes népirtás”

2022 márciusában megindult a kelet-kongói illetőségű, pontosabban leginkább a Ruandával és Ugandával határos Észak-Kivu tartományban működő Március 23. Mozgalom (továbbiakban M23) nevű lázadó milícia offenzívája. A KDK kormánya még ebben a hónapban azzal vádolta a ruandai kormányt, hogy nem egyszerűen támogatja a lázadókat, hanem az RPF katonái aktívan harcolnak az oldalukon, kiveszik a részüket a milícia által elkövetett atrocitásokból. Mind Ruanda, mind az M23 tagadja a vádat, ám azóta számos ezt potencionálisan cáfoló fejlemény került napvilágra: 2022 júniusában a KDK állítása szerint 500 a ruandai különleges erők kötelékébe tartozó katonát lepleztek le Észak-Kivuban; augusztusban az ENSZ BT független szakértőinek jelentése megerősítette a KDK vádait, hozzátéve azt is, hogy az FARDC (a KDK hivatalos fegyveres erői) rumagamboi bázisát május 25-én az RPF és az M23 egyesített támadása érte, valamint hogy nagyjából 1000 ruandai katona részt vett Goma városának körülzárásában; októberben a MONUSCO békefenntartó misszió katonái Kiwanjaban elfogtak egy ruandai katonát, aki beismerte, hogy kormánya parancsára tartózkodik Kongóban, s ugyanebben a hónapban műholdas felvételek is kerültek elő, melyek RPF katonákat mutattak Rugariban; 2023 júliusában a KDK jelentése alapján hadseregük visszavert egy ruandai betörési kísérletet Gomatól északra; az ENSZ egy 2024-es jelentése szerint az M23 az RPF segítségével vonta ellenőrzés alá Petit Nord és az Edward-folyó körzetét. Mindeközben, naivság lenne azt állítani, hogy a KDK pozíciója a konfliktusban nem árnyalt éppen annyira, mint Ruandáé. Az ENSZ két jelentése, illetve a Human Rights Watch közleménye is arról tanúskodik, hogy a kormány a konfliktus során számtalan alkalommal közvetlenül alkalmazta a Forces démocratiques de libération du Rwanda (FDLR) rasszista hutu félkatonai csoportot és a Wazalendo milíciákat, melyek számos háborús bűnt követtek el, elsősorban a terület tuszi lakossága ellen. Kigali ennél tovább ment: ezzel a KDK célja a kongói tuszik kiirtása vagy kiűzése az országból.

A helyzetet tovább bonyolítja Uganda és Burundi kettős szerepe a konfliktusban: előbbi, a KDK állítása alapján, Ruandát támogatva vesz részt a harcokban, míg utóbbi kongói oldalon, s különböző szakértői jelentések szerint mindkét ország részt vett a kongói természeti- és bányakincsek kifosztásában és az országból való kicsempészésében. Uganda helyzetét az sem könnyíti meg, hogy az eredetileg ugandai iszlamista terrorszervezet, az Allied Democratic Forces (ADF) is aktív Észak-Kivuban, s hozzájuk köthető az eddig elkövetett legtöbb háborús bűntény (tegyük hozzá, a szervezettel Uganda is harcban áll a saját területén).

Habár voltak törekvések a helyzet békés megoldására, eddig mind kudarcba fulladt: João Lourenço, Angola elnökének közvetítésével tárgyalások indultak 2022 júliusában Ruanda és a KDK között, ám az M23 szóvivőjeként megjelenő Willy Ngoma nem ismerte el ennek eredményeit, s kijelentette, hogy békeszerződés kizárólag két háborúban álló fél között köthető, s az a kettő a KDK kormánya és az M23. Tshisekedi elnök az elmúlt két év során több külföldi békefenntartó erő segítségét is kérte, pontosabban a Kelet-afrikai Közösségét, a Dél-afrikai Fejlesztési Közösségét (SADC) és a MONUSCO ENSZ misszióét, melyek szintén jelentős eredmény nélkül záródtak. Az sem segítette a kongóiak helyzetét, hogy 2022 júliusa óta az ország nyugati részén is véres etnikai-törzsi konfliktus dúl a yaka népcsoport vezette Mobondo milícia és a helyi teke törzsfők között.

Mi tehát a „kongói csendes népirtás”? Háborús- és emberiség elleni bűncselekmények kollektív elnevezése, mit ebben az időszakban elkövetett, s követ el jelenleg is a megszálló ruandai, ugandai, burundi hadsereg, illetve a Wazalendo és az FDLR, s mindezt úgy, hogy a jelek szerint elkerülte a világ közvéleményét; a kongóiak csendes sikolya, mit nem hall senki. Az atrocitások listája végeláthatatlan: népírtás, bebörtönzés, kényszersorozás (korosztályra való tekintet nélkül, különösen az iszlamista ADF részéről), kényszermunka, a szexuális erőszak valamennyi formája, zabrálás, kényszeradóztatás, kínzás, emberrablás, s a kongói természeti- és bányakincsek szisztematikus kifosztása és kicsempészése (főleg a három külföldi hadsereg országaiba) a területről (fa, kobalt, koltán, tantalit, réz, arany, gyémánt, stb.). 2022-ben az M23 katonái legalább 171 férfit mészároltak le (a 14 tömegsírt, melyben elhantolták őket, idén májusban tárták fel), és 66 nőt, illetve kiskorú lányt erőszakoltak meg Kishishe városában, s ugyanebben az időben Bamboban és Buginaban (az ottani adatok nem ismertek). Rutshuruban 13 civillel végeztek, Rugariban egy menekülőket szállító buszra és két motorkerékpárra nyitottak tüzet (a támadásban egy 5, egy 7 illetve egy 17 éves gyermek is életét vesztette). Butareban 10 férfit kényszerítettek utánpótlás szállítására Bambo felé, akikből hetet árokba lőttek . A csoport 2024-ben bevette Saké városát, illetve körülzárta a központi Gomat, s ellenőrzése alá vont valamennyi kifele vezető közutat. A sakéi és gomai események hatására több, mint 200000 lakos kényszerült menekülésre, akik a mai napig ímmel-ámmal összetákolt menekülttáborokban élnek, melyekben ‒ a WHO jelentése szerint ‒ kolera járvány tombol. Az M23 az SADC békefenntartóit sem kímélte: az idei év elején egy dél-afrikai és egy kenyai katonát gyilkoltak meg, miközben azok kötelességüket teljesítve civileket oltalmaztak.

Mindeközben a másik oldal sem szent: az FDLR frakciói Nyatura városában követtek el brutális szexuális erőszakot és gyilkosságokat, s a Wazalendo milícia (időnként FADRC egységekkel karöltve) amerre jár, ott kizárólag romokat hagy maga után, nem törődve a civilek épségével, illetve maga is kivéve részét az ország kifosztásából. Mivel e konfliktusban alapvető szerepe van az etnikai komponensnek, így nem csak a háborús zónák lakosai vannak állandó veszélyben, de valamennyi kongói tuszi retteghet a félkatonai szervek és milíciák ‒, illetve a nem-tuszi nép ‒ haragjától.

S hogy miben érint ez minket, európaiakat? Azt hihetnénk, semmiben, ám országaink vezetői „másképp vélekednek” erről. Franciaország idén megnövelte a Ruandának nyújtott pénzügyi támogatás összegét (a mozambiki misszió „jutalma”). „Februárban az Európai Unió egyetértési nyilatkozatot írt alá Ruandával a kritikus ásványok kitermeléséről (annak ellenére, hogy az ország kifosztotta a Kongói Demokratikus Köztársaság erőforrásait), ami kiváltotta a kongói tisztviselők felháborodását. Közben Kína, amellyel az EU versenyben áll a nyersanyagokért, jelentős összegeket fektetett be a Kongói Demokratikus Köztársaság kobaltágazatába.” ‒ írja Adekeye Adebajo professzor az Új Szóban. S akkor legyen ez itt a bírálat helye: amennyiben az ENSZ és az Európai Unió egyik alapelve az emberi jogok tisztelete, a béke és a biztonság fenntartása ‒ mégis miféle éthosz olyan államokkal való kereskedelem, melyek ezeket a megkérdőjelezhetetlen értékeket páros lábbal tiporják? Micsoda képmutatás rabszolgamunkával termelt ásványkincsek vásárlása? Ezek szerint, amint a vérontás az érdekeltségi szféránkon kívül történik, már nem is számítanak az erkölcsi alapvetéseink?

Összegzésként adatokkal kívánom a kongói háború és humanitárius katasztrófa mércéjét szemléltetni (ezúton szeretnék elnézést is kérni ezért a meglehetősen hűvös megközelítésért, de úgy gondolom, így könnyebb szemléltetni a teljes képet): az elmúlt harminc év 6 millió halálos áldozatot, 7 millió menekültet és megszámlálhatatlan mennyiségű tönkrement életet, elpusztult anyagi javat és traumát hozott, melyekből aligha fog a Nagy-tavak térsége felépülni a közeljövőben; hát még úgy, hogy a harcok lángjai e pillanatban is hevesen égnek.

Megoldható-e a helyzet? Egyre több vélemény érvel amellett, hogy a szituáció kilátástalan, s feloldozás valószínűleg nincs. Azonban mégsem szeretném az olvasót a teljes reménytelenség érzésével útjára engedni e terjedelmesre nyúlt cikk végén, így zárásként hadd idézzem a már említett Adekeye Adebajo szakvéleményét:

„A Nagy-tavak válságának megoldásához a regionális és külső szereplők közötti koordinációra lesz szükség. A nyugati országoknak feltételekhez kell kötniük a Ruandának nyújtott segélyt: kezdve a ruandai csapatok kivonásával a KDK keleti részéből, valamint az M23-nak nyújtott támogatás megszüntetésével. Ruandának, Ugandának és Burundinak is súlyos következményekkel kell szembenéznie a Kongói Demokratikus Köztársaság ásványlelőhelyeinek kifosztása és a nyersanyagkincs tiltott kereskedelme miatt. Végül Ruanda szerepét az ENSZ békefenntartó misszióiban jelentősen csökkenteni kell. Odahaza a KDK-nak meg kell küzdenie a széles körben elterjedt korrupcióval, javítania kell a demokratikus kormányzás feltételeit, és meg kell fékeznie a népirtó erőket és a nyugati zsoldosokat. Az Afrikai Uniónak pedig át kell hidalnia a béketeremtő erőfeszítések hiányosságait, egyebek mellett az SADC-misszió megerősítésével, hogy szorosabban tudjon együttműködni az ENSZ békefenntartóival. De ami a legfontosabb: az ENSZ-nek el kell kerülnie az elhamarkodott, rosszul megtervezett kivonulást abból a helyzetből, amit António Guterres főtitkár jogosan „elhúzódó és nagyrészt elhanyagolt humanitárius válságként” jellemez.”