Gyanítom, hogy a legtöbben már jártunk úgy, hogy belépve egy étterembe vagy kifőzdébe kinéztünk valamit, ami nagyon jól hangzott, de pár pillanattal később kiszúrtuk a csípősséget jelző jó sok pici paprikarajzot. "Áh, mi baj lehet" – gondoltuk naivan, "Ettem én már csípőset!"

Aztán tizenöt perc és három liter víz után feltesszük magunkban csendesen a kérdést, hogy melyik mazochista élvezi az ilyen erős, égető érzést a szájában.

Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán miért kezdtek el bizonyos kultúrák bármekkora mennyiségben is csípős növényi részeket rakni az ételekbe fűszer gyanánt? Erre több elmélet is van, bár párat – a józan ész vagy kutatási eredmények alapján – falsnak tekinthetünk.

Az első lehetséges ok, amibe az ember belefuthat az internet zugaiban, hogy mivel a legcsípősebb növények forró helyeken nőnek, a helyi lakosság hőszabályozás céljából kezdte el őket enni. Hiszen ha elkezdünk rágcsálni egy erőspaprikát, az izzadást okoz, ami pedig segít a lehűlésben!

És ez részben igaz is. Az emberi szervezet tényleg jobban kezd lehűlni, ha többet izzad, egyszerűen az izzadság elpárolgása okozta hőelvonás miatt, de más, energiatakarékosabb megoldások is vannak a hűsölésre. Minden forró területen élő népnek megvannak a maga módszerei a hőség ellen, például specifikus ruházatok viselése vagy a legjobb szellőzést elősegítő épületek tervezése, vagy, nem is tudom, árnyék plusz víz kombináció ott, ahol egészen elviselhető a helyzet, és ezek egyike se követeli meg az ízlelőbimbók leégetését vagy az izzadás általi kiszáradást. Ez inkább egy mellékhatásnak tűnik, mintsem az erős fűszerek fogyasztásának fő oka.

Egy másik feltételezés szerint az antibakteriális hatás miatt kezdték el a chilifajták kulináris felhasználását. Az megfigyelhető, hogy egy párás, nedves éghajlaton egy chilipaprika jóval később áll neki megpenészedni, mint mondjuk egy paradicsom. És az is tény, hogy a kapszaicin (a csípősségért felelős kedves kis molekula) rendelkezik fertőtlenítő hatásokkal, bár csak nagyobb mennyiségben. Szóval ha van mondjuk tíz kiló hús, amit valahogy tartósítani kéne, a szárítás, füstölés vagy besózás kicsivel egyszerűbb lenne. Vagy ha már feltétlenül fűszerezés által akarjuk kitolni húsok szavatosságát, az oregánó és a fokhagyma például többet segíthet. Vagyis, bár ez még egy, szívesen látott "mellékhatás", ami biztathatta az embereket a további csípős ételek fogyasztására, ez sem feltétlenül a legfőbb ok.

Mellékesen megjegyezném, hogy bizonyos körökben az a gondolat is elterjedt, hogy a rothadó hús bűzét szolgálta elfedni a hasonlóan erős szagú chilipaprikák használata. Nem kell azonban sokat gondolkodnunk, hogy rájöjjünk, a régi ember se volt hülye, ha valami a) rossz szagokat áraszt, b) aki megette, nagyon rosszul lett, ha nem halt bele, akkor az a valami nem alkalmas az emberi fogyasztásra.