A magyar gyerekek mentális és lelki egészsége köztudottan nincs jó állapotban, ezt számos kutatás is igazolja. Rengeteg negatív külső hatás ér minket. Klímaváltozás, háború, járványok, mások által ránkhelyezett nyomás, a saját elvárásaink magunk felé, különböző közösségimédia platformokról felénk áramló hamis képek, és még sorolhatnám. Erre csak rátesz egy lapáttal az iskola, az az intézmény, amelynek bár elvileg fő feladata az, hogy neveljen és fontos tudást helyezzen a kezünkbe, sok gyereknek csak a végtelen stresszt, gyomorgörcsöt és hihetetlen mennyiségű munkát jelenti. Az iskola, az oktatás rendszere is nagyban hozzájárulhat egy-egy gyerek kialakuló mentális betegségéhez, vagy csak szimplán ahhoz, hogy az összes iskolapadban eltöltött évét negatív tapasztalatok, traumák jelentsék. Kutatásom során arra kerestem választ, hogy tézisem bizonyítható-e, és tényleg van összefüggés a magyar közoktatásban tanuló diákok elkeserítő általános lelki állapota és az oktatás szintén elszomorító helyzete között.

Beszéltem ismerősökkel: tanárral, diákkal, iskolapszichológussal annak érdekében, hogy tisztább képet kapjak a szituációról és megtudhassam, hogy ők személyes érintettséggel hogyan élik meg ezt az egészet. Emellett különböző cikkekből, tanulmányokból is tájékozódtam, hogy minél pontosabb jelentést adhassak a problémáról.

A diákok beszámolója, tapasztalatai nagyban egyeztek a nehézségekkel kapcsolatban. Azt mondták, az iskola okozta stressz, a túlterheltség gyakran elviselhetetlen szintre emelkedik, erős szorongást okozva. A különórákkal, gimnáziumi fakultációkkal, házi feladatokkal együtt szinte többet dolgoznak, mint a felnőttek. Általában nincs idejük olyan dolgokkal foglalkozni, amiket igazán szeretnek, amiket élveznek csinálni, a pihenésről nem is beszélve. Az éjszakákon át tartó tanulás pedig a teljesítményük rovására is mehet, hiszen nem tudják kialudni magukat. Az egyik interjúalanyom azt mesélte, az osztályában annyira gyakori a hatalmas szintű fáradtság okozta tehetetlen sírva fakadás, hogy az egyik barátja „sírás listát” vezet, amelyben feljegyzi, ki hányszor akadt ki a tanévben. A többi nyilatkozó is azt mondta, hogy viszonylag gyakran elsírja magát, mert már nem tudja, hány részre szakadjon, hogy minden tantárgyból megfelelően tudjon teljesíteni.

A felesleges tananyag, tantárgyak, rosszul összerakott tanterv is hozzájárul a helyzet kialakulásához. Rengeteg haszontalan dolgot kell megtanulni, amelyek nemhogy az életben nem lesznek szükségesek senki számára, de már az érettségi után sem fognak soha többet szóba kerülni. Emiatt pedig olyan fontos tudás hiányában vágnak neki a való életnek a gyerekek az iskola elvégzése után, melyek nélkülözhetetlenek lennének az igazi világban való helytálláshoz. Ki tanítja meg őket az egészséges emberi kapcsolatok működésére, a helyes kommunikációra, a külső hatás okozta nyomás kezelésére és arra, hogy hogyan legyenek értékes tagjai a társadalomnak? Egy biztos, nem az iskola.

Napi szinten tapasztalom, ahogy a barátaim küzdenek az iskola okozta hatalmas mértékű szorongással és leterheltséggel. Érzem rajtuk, mennyire fáradtak és idegesek állandóan, sokszor a rengeteg teendő miatt hetekig nem is látjuk egymást. Pedig ebben a korban rendkívül fontosak az emberi kapcsolatok, barátságok az egyén számára. Komoly következményei lehetnek annak, ha nincs ideje arra, hogy ezeket kialakítsa és ápolja. Vegyük például azt, hogy sosem tanul meg szociális szituációkban működni, együtt dolgozni másokkal, esetleg társadalmi izolációban fog szenvedni évekig.

Tanárként borzalmas érzés lehet, hogy ahhoz, hogy a diákjaid sikeres érettségit írjanak és ha szeretnének továbbtanulni, abban az intézményben tehessék ezt, amit választottak, félre kell tenned a személyes preferenciáid, módszereid, témaválasztásaid, és csak azt taníthatod, amit a tanmenet engedélyez. Nincs idő arra egy-egy órán, hogy tanulóid igazán kibontakozhassanak és megmutathassák, mi is rejlik bennük, hiszen köt a tanterv és ha nem tartod be, annak a diákjaid isszák meg a levét. Pedagógusi oldalról ez korántsem az egyetlen problémás aspektus. Végignézni azt, ahogy a gyerekek lelkileg összeroppannak a túl sok tanulnivaló és a stressz súlya alatt, szívszorító. Amikor remegve jönnek be a számonkérésre, dolgozatra, összeizzadják a papírt az idegességtől, vagy be sem jönnek, mert annyira félnek, hogy rosszul fog sikerülni, esetleg tényleg belebetegszenek a feszültségbe és te ott vagy, de már nem tudod hogyan támogatni őket. Ez hihetetlenül szomorú és dühítő is egyben. Sajnos, ez nem csak feltételezés, tanári nézőpontból figyelve valóban ez a helyzet.

Pszichológus szemszögből is hasonlóan áll a dolog. Ugyan egy mentális betegséget sem lehet egyetlen dologra, okra visszavezetni, az oktatási rendszer rengeteg gyereknél hozzájárul a lelki problémák, zavarok kialakulásához, esetleg el is mélyítve azokat. Az iskola egyfajta módszert használ, amely nem válhat be minden gyereknél. Ez a struktúra egyféleképpen kategorizálja be a diákokat, ezáltal nem derülhetnek ki a tanulók valódi képességei, talán maguk sem fedezik fel, miben tehetségesek igazán. Azok a gyerekek, akik nem tudnak megfelelni az effajta szisztéma elvárásainak, esetleg tanulási nehézséggel vagy viselkedési zavarral küzdenek, meg lesznek bélyegezve ameddig csak iskolába járnak. Megkapják a „hülye, rossz gyerek” címkét, amit talán sosem tudnak majd levakarni magukról, és ami még elszomorítóbb: egy idő után el is fogják hinni. Igazából pedig az egyetlen „probléma” velük kapcsolatban az, hogy az egyoldalú, elavult rendszernek nem képesek megfelelni, ami egy normálisan működő társadalomban abszolút nem jelentene gondot.

Az alapvetően jól teljesítő gyerekekben kialakulhat megfelelési kényszer, túlzottan magas elvárásaik lesznek saját magukkal kapcsolatban, de nem csak nekik, a környezetüknek is. Az összeomlás szélére kerülhetnek, ha nem írnak meg jól vagy elég jól egy dolgozatot, úgy érezhetik, az értékük a jegyeikben mutatkozik meg.

Az iskolapszichológusok különösen nehéz helyzetben vannak, hiszen alapvetően nem a súlyos mentális zavarokra specializálódtak, azonban az egyre gyakrabban előforduló problémákkal nekik is foglalkozniuk kell. Emiatt nem tudják ellátni az eredeti feladataikat. Vagyis nem tudnak csoportfoglalkozásokat, pályaorientációs órákat, különféle programokat tartani és nem képesek mindenkivel annyit foglalkozni, amennyi szükséges lenne.

A gyerekek 20-25 százalékának van valamilyen mentális kórképe, a fiatalok körében előforduló halálesetek leggyakoribb oka az öngyilkosság. A WMN 2022-ben megjelent cikke szerint, évente egy osztálynyi gyerek érzi kilátástalannak helyzetét és vet véget életének önkezével. Hipokrita dolog lenne azt állítani, hogy ennek az egész jelenségnek semmi köze nincs az oktatás borzalmas állapotához.

Nyilvánvalóan nem lesz minden stresszesebb gyerek mentális beteg a közoktatás struktúrája miatt, viszont az iskola tökéletes táptalaja, talán az utolsó lökete lehet annak, hogy egy-egy diák végleg összeroppanjon idegileg és örök lelki nyomai maradjanak az intézményi rendszerben eltöltött éveinek. De mire is számítottunk egy olyan országban, ahol az oktatással kapcsolatos döntéseket egy nyugalmazott vezérezredes hozza meg?