Amikor középiskolás voltam, mindig arról álmodoztam, hogy külföldön tanuljak. Új dolgokat akartam megismerni, új emberekkel akartam találkozni. Sajnos ekkor még nem volt erre lehetőségem. 17 évesen végeztem el a középiskolát, és 18 évesnek kell lenned, hogy jelentkezz külföldre. Emiatt még egy évet Marokkóban tanultam. Egyébként ekkor a nővérem már negyedik éve élt itt [Magyarországon].

Felajánlotta, hogy segít jelentkezni. Először féltem, még csak 18 éves voltam akkor. Korainak éreztem még, hogy egy teljesen új országba költözzek, de úgy érzem, megérte.

Beleegyeztek, mivel már a nővérem itt volt. Bár nála ez még teljesen máshogy ment. Nem akarták elengedni, leginkább az édesanyám nem. Az apám rendben volt vele.

3 napon át megállás nélkül sírt. Azt mondta, hogy jó lesz, ha elmegy akkor jobb irányba fog változni. Egyébként ez nálam így is történt. Tavaly pont emiatt, amikor szörnyen éreztem magam az anyukám felhozta, hogy jöjjek Magyarországra. Azt mondta, hogy mivel Selima [a nővérem] már ott van, elenged. Ha más országba akarnék menni, esélyem se lenne, hogy elengedjen.

Először is, hogy elhagyom a családomat. Elképesztően kötődöm hozzájuk, kifejezetten a szüleimhez. A második, hogy az emberek nem fognak elfogadni. Más vagyok, máshogy nézek ki, egy teljesen más országból jövök. Emiatt nagyon rettegtem. De ahogy megérkeztem, ez megváltozott. Most úgy érzem, hogy nagyon is jó döntést hoztam.

Nem a legjobb ruhákat választottam az érkezésre. Egy fekete ruhát vettem fel, fekete hidzsábbal, fekete kabáttal és fekete cipővel. Nem kell részleteznem a reakciókat, kaptam nézéseket.

Néha a vasútállomáson. De olyan emberek, akikről tudom, hogy nem feltétlen van minden rendben a fejükben. Van, hogy odajönnek hozzám és mondják, hogy „Szálem Alejkum”. Próbálnak megijeszteni, de ez nem ijeszt meg. Éltem már át ennél sokkal rosszabbat is. De még amikor otthon voltam, nagyon féltem, hogy ennél rosszabb lesz, hogy nem fognak elfogadni. A nővérem nyugtatgatott, hogy ezen ne aggódjak, a magyarok elfogadóak. Ti csak a saját dolgaitokkal foglalkoztok. Nyilván, van, akinek újdonság vagyok és úgy megbámul, mint aki előtte még semmi hasonlót nem látott. Nézhetnek bármilyen furcsán is rám, igazából nem érdekel. Ha olyan hangulatban vagyok, akár még vissza is bámulok. Viszont van, amikor úgy néznek rám, mintha bűnös lennék.

Másfél éve hordok.

Mindig lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem viselem. Az Iszlám azt mondja, hogy amint egy lány elkezd kamaszodni, hordania kell. Nincs kifogás. De ebben a generációban ezt nehéz tartani, mi lázadunk. Szóval úgy voltam vele, hogyha átmegyek az utolsó vizsgámon is középiskolában, hordani fogom. Abban az időben nagyon közel voltam Istenhez. Mindent megtettem, amit kellett, de Isten kért még egy egyszerű dolgot és én ezt nem tettem meg. Annyi mindent kapok tőle, és nem tudok hordani egy hidzsábot? Ennyire nem nagy ügy.

Egyáltalán nem. Magabiztosan hordom, és dolgozom azon, hogy a jó módon viseljem.

Én csak döntöttem, hogy hordani fogom. Sok lány azt mondja, hogy azután fogja felvenni, ha megházasodik. Amikor közelebb álltam Istenhez, jobban hordtam egyébként. Jelenleg a saját gondolataimmal küzdök, hogy újra vallásosabb legyek. Például, hogy ne hordjak szűk nadrágokat.

Nem tudom, de érzem, hogy messzebb vagyok tőle.

Lehet, nem könnyű itt. Ott vannak az imák. Csak egy-egy óra van itt köztük, és egy nap van öt. Azáltal, hogy elfoglaltabb vagyok a mindennapokban, nehezebb lett.

Néhány esetben igen. Nekem mindig megvolt a szabadságom, hogy azt csináljak, amit akarok. Ha valamit választottam, az azért volt, mert én akartam azt, nem ők. Odahaza van egy olyan dolgunk, hogy "Nyitott Gondolkodású Szülők". Igazából nem nyitott gondolkodás az, annak kéne a normalitásnak lennie. És azok a korlátozások egyébként a lányokra vonatkoznak, a fiúk megtehetnek bármit. De a lányokat már-már túlzottan védik.

Hagyományok, mindig. Azt mondják, hogy a lányok legyenek tiszták, meg nem is tudom már, hogy még mi egyebet. A házban kell maradjanak, de ha el is hagynák azt, muszáj, hogy legyen kimenő [tilalom]. Persze, legyen, de ne este 7 meg 8 óra. Az nem kimenő, az korlátozás. Az idő haladt, de ők lemaradtak.

Véleményem szerint illegálisnak kéne lennie. Hiszen egy ártalmatlan lélekről beszélünk, miért ölnéd meg? Még akkor is, ha egy hibát követtél el, nem kell megölnöd. Marokkóban a vallás a tiltás oka. Egy nagy bűn ezt elkövetni. Ha véletlenül estél teherbe, akkor is vállalnod kell a felelősséget. Esetleg kérheted Istent, hogy megbocsájtson, de ne próbálj meg kijavítani egy hibát egy másik hibával.

Marokkóban is kivétel, ha az anya veszélyben van, ezzel egyetértek. A többivel már kevésbé. Ha a gyermek egészsége kérdéses, akkor is meg kell, hogy szülessen. Marokkóban azt mondjuk, hogy amikor egy gyerek megszületik, vele megszületik a saját vagyona is. Isten segíteni fog felnevelni, szóval nem kell, hogy az anyagiakon aggódj, amikor egy gyerek születik.

Na igen, az nagyon nem jó. Ha egy nő erőszak után lesz terhes, már alapból nincs rendben mentálisan. És ha ezek között a körülmények között megszületne a gyermeke, az csak rontaná. Szóval számomra ez is egy kivétel. Ha erőszak történt, vagy ha az anya élete veszélyben van, engedélyezném az abortuszt.

Katasztrófa (nevet). A marokkói nyelvjárás úgy érzem nehezebb mint a magyar, de mégis. Miért van Ó, Á, ugyanaz, mint az O meg az A. Tanulok az egyetemen is magyarul, de nem érzem, hogy fejlődnék. Talán én vagyok a probléma. Viszont próbálom az alapokat megtanulni, hogy legalább tudjak egy kicsit beszélgetni az emberekkel.

Ez megtörtént egy munkatársammal. Eleinte nagyon mogorva volt velem. Talán azért is, mert nem igazán beszél angolul. De ahogy adtam neki időt és türelemmel fordultam felé, sokkal barátságosabbá vált. Még úgyis, hogy nem tud angolul, a barátomnak mondanám. Én próbálom bevetni a magyartudásom amennyire csak lehet, ő pedig ugyanígy tesz az angollal. Amint közelebb kerülök hozzájuk, máris a barátomnak tudhatom őket. Viszont amíg ez nem történik meg, főleg, ha kevésbé beszélnek angolul, az a lehető legrosszabb élmény.

Mondhatni. De a marokkóiak is rengeteget panaszkodnak. Mondjuk úgy érzem, hogy ti csak a kormánnyal meg a politikával kapcsolatban elégedetlenkedtek. Ezt az óráimon látom mindig. Az a pár magyar szaktársam és a tanárok folyamatosan ezekről beszélnek.

Nem nagyon, nem igazán érdekel minket. Az utóbbi években lett csak kis tér hagyva neki. De ezt úgy képzeld el, hogy ki lett mondva, hogyha nem érzed jól magad, akkor menj el egy pszichológushoz, vagy valami.

Nem, semmi ilyesmi nincsen. Marokkóban még mindig szégyenteljesnek nézik azt, ha valaki terápiára jár. Ez a különbség, úgy érzem, hogy itt nem szégyellnivaló és ti tényleg foglalkoztok a mentális jóllétetekkel.

Teljes mértékben. Érzem, hogy érdekli az embereket, hogy jól vagyok e vagy sem. Meg például a tanárok bocsánatot kérnek, ha valamit rosszul mondanak. Odahaza ez elképzelhetetlen. Tisztelned kell a tanárod és nem kérdőjelezheted őt meg.

Ötletem sincs. El vagyok veszve. Nem gondolkozom terveken. Ha kitervelnék valamit most, úgyis jövőre vagy azután megváltoztatnám. De szerintem visszamegyek Marokkóba. Kivéve, ha találok itt munkát. Nagyon szeretek itt élni. Ha úgy marad, ahogy megszoktam, mindenképpen maradok.

Talán, ha itt alapítanék egy családot, igen. Ha nem, akkor visszamennék. Rettegek attól, hogy a szüleim nélkül öregedjek meg. Mellettük akarok idősödni. Nem akarok önálló lenni. Viszont az élet így halad.