A brutalista (The Brutalist), rendező: Brady Corbet, forgatókönyv: Brady Corbet, Mona Fastvold, szereplők: Adrien Brody, Felicity Jones, Guy Pearce, Alessandro Nivola, Isaach De Bankolé, filmdráma, 215 perc, 2024

Adrien Brodyt a mozivásznon látni mindig hatalmas élmény, ám én sem gondoltam volna, hogy az egyik első mondat ami elhagyja a száját egy ízes ,,Baszd meg!”. Ráadásul magyarul.

A magyar származású színész Tóth László karakterét alakítja A brutalista című filmben. László ambiciózus, magasan képzett építész, a Bauhausban végzett. Ám bármennyire is hazájában szeretne alkotni, erre nem lesz lehetősége: munkáit értéktelennek bélyegzik, zsidóként pedig őt akarja a rendszer végleg eltörölni. A biztos halálból László egy vonatról leugorva menekül meg, majd hajóra száll és meg sem áll New Yorkig. Az ,,ígéretek földjén” viszont László kénytelen szembesülni azzal, hogy az ígéretek nem tartanak örökké, és bizony az önös érdekek, a gőg és a puszta véletlenek képesek más irányba fordítani a kormánylapátját.

Lászlót unokatestvére, Attila (Alessandro Nivola) fogadja be szerény bútorboltjába, nála kezdhet új életet Philadelphiában. Ám mint azt tudjuk kevés olyan kezdet van, ami könnyű, és ez Tóth esetében sincsen másképp. Felesége eljutása Amerikába problémákba ütközik, bútorremekei modernségét és egyszerűségét a helyiek is csak egy tricikli ideájához képesek mérni. Később unokatestvérével megbízást kapnak egy könyvtár felújítására, melyet nem tudnak teljesen berendezni, mivel a háborúban meggazdagodott tulajdonos, Harrison Van Buren (Guy Pearce) magából teljesen kikelve zavarja el őket rezidenciájából. A kudarc után Lászlónak sincs maradása, Attila nem tűri meg magánál többet őt.

A világ viszont nagyot fordul László számára amikor Van Buren lenyugodva felismeri Tóth igazi tehetségét. Meghívja magához a tervezőt, isznak, beszélgetnek, a végén pedig az iparmágnás felkéri Lászlót- szabadkezet ígérve neki- hogy építsen egy kultúrházat megboldogult anyja emlékére. László előtt olyan lehetőség adódik, mely az építészetének a beteljesülése lehet. És lesz is. Ez az építkezés lesz az epicentruma a történetnek, mely egyszerre kezdet és egyszerre vég.

László karaktere kemény és sérülékeny. Folyton dohányzik, hol könyvtárat, hol bútort tervez, ha arról van szó akkor jazz-klubban beópiumozva üti el az estét. De nem riad vissza attól sem, hogy keményen kioktasson másokat, mutassa meg, hogy ő a legprofibb abban, amit csinál. Karaktere tökéletesen ötvözi azt, amit a kivándoroltak egy rétege képvisel, melynek ő is tagja: tehetséges, művelt, képzett, ámde önfejű, hajthatatlan, nem utolsó sorban büszke származására, vallására. ,,Mi itt megtűrünk téged.” hallhatjuk a film egyik pontján Van Buren fia szájából, mely tökéletesen leírja azt a kettősséget amit magában hordoz László. Alkotói vénájára szükség van, ezt a nagyságát senki sem kérdőjelezni meg, elismerik, ámde makacs ragaszkodása az elképzeléseihez kihúzza a gyufát mecénásánál. Ez a belső feszültség, mely származásából és éntudatából fakad, kemény munkát vár el az őt alakító színésztől, Adrien Brody pedig mi tagadás, fürdik ebben a szerepben.

A Guy Pearce által alakított Van Buren tökéletes ellentéte Lászlónak, akinek mindene megvan, amiről egy bevándorló álmodhat: kimeríthetetlen pénztárca, elit társadalmi pozíció, luxus, kacagás. Ugyanakkor a bor és mámor közé keserűség vegyül, hisz a családfőnek bármekkora víziói és ambíciói vannak bizony fukarkodik a pénzzel, státuszát mindennél fontosabbnak tartja, foggal-körömmel védi azt. Ebből fakadóan bármennyire is szívleli László munkásságát, láthatóan nehéz megemésztenie, hogy míg ő szeretne nagy művészként kitűnni, addig egyszerűen eltörpül Tóth mellett. Az ebből fakadó irigység gyönyörűen visszaköszön a film több jelenetében is, egyszer mulatságos, máskor megalázó vagy épp gyomorforgató helyzetekben.

A Van Buren-Tóth páros akár két titán, magasan a többi szereplő fölé emelkedik a karakterük, a cselekmény fő szálai rajtuk keresztül futnak. A film tökéletesen leköveti ezeket az egyszemélyes vagy éppen páros történéseket, drámákat, melyek többsége nagyon frusztráló tud lenni, mind auditívan, mind vizuálisan. Emellett sokszor teljes tudatlanságban hagyja a rendező a nézőt. Ez az első alkalmakkor még szokatlannak tűnhet, de ahogy haladunk az időben úgy szokjuk meg egyre jobban ezeket az apró intermezzokat.

A brutalista a maga 3 és fél órájával hosszabb mint a Titanic, vagy a Ben Hur, ugyanakkor egyáltalán nem érződik annak. A filmet egy 15 perces szünet osztja ketté, ám ezalatt sem sötétül el a vászon: Egy visszaszámláló mellett idilli családi kép látványa tárul elénk a Bethlen téri zsinagóga elől, mely valahogy egyáltalán nem okoz meglepetést a csepeli daruk vagy éppen a SOTE egyik épülete után.

A film olyan, mint a vas és a beton: nélkülöz mindenféle díszt, effektet, épített hátteret. A brutalista előtt Hollywood és a világ ajtaja nemcsak egyszerűen kinyílt, hanem leszakadt a zsanérról, és mégis közben megmarad önmagának, nem akar többet mutatni annál, mint amiről a történet szól és ezt a nem mindennapi identitást büszkén is vállalja. A mű egyszerre merít a múltból és tekint előre; e kettősség adja egyedi varázsát.

A brutalista feláll, lelép a vászonról és fölénk magasodik. Mindezt úgy teszi, hogy sok kérdésre a választ balladai homály fedi, mely nem oszlik el a film végével sem. Ellenben ez cseppet sem zavaró, sőt, inkább ösztönzőleg hat a nézőre, hogy magába szállva gondolkodjon a stáblista alatt, eméssze kicsit a történetet, idézze fel magában a fő motívumokat, vizsgálja meg közelebbről a részleteket. Hisz a nagy összefüggés ott van az orrunk előtt, mindössze meg kell találnunk a film egyik rétegében.

A film sok témát feszeget, de az egyik és talán a leghangsúlyosabb a ,,menni vagy maradni” kérdésköre, melyet kristálytisztán és érthetően tálal elénk a mű, s teszi mindezt úgy, hogy cseppet sem akarja azt a szánkba rágni. Maradsz? Vár a biztos halál. Mész? Idegen leszel, egy senki, gyökértelenül kell megvetned a lábadat olyan földön, ahol az ember értékét a vagyon és a származás határozza meg.

A Brutalista tabudöntögető film, ékes példája annak, hogy van még helye a régi mozinak, hogy egy jó filmet nem a beleölt pénz mennyisége, hanem az alkotói víziók egyedisége teszi azzá, ami. Ez a film nem csupán elmesél egy történetet, hanem megépít egy világot – nyers betontömbökből, feszültségből és elhallgatott igazságokból.