Szerb Antal a huszadik század magyar irodalmának igazságtalanul keveset méltatott alakja, akinek sokszínű életműve számos fantasztikus szépirodalmi és irodalomtörténeti alkotást foglal magába. Műveinek egyedi elbeszélésmódja, amely a szórakoztató- és a szépirodalmi nyelvezetet ötvözi, rögtön felismerhetővé teszi írásait. Témáit tekintve nagy merítésből dolgozott, a lélektani regénytől, a kalandregényen át, egészen a történelmi témájú elbeszélésekig sok különböző szerzeménnyel találhatják szembe magukat azon szerencsések, akik fellapozzák valamelyik kötetét. A lentebb taglalt novella ezutóbbi műfajba tartozik és a szerző számos érdekes kérdést boncolgat benne.

A Zsarnok című novella 1923-ban jelent meg a Napkeletben és később több novelláskötetben is helyet kapott. A történet időben nincs pontosan elhelyezve, vagy a késő középkor, de inkább a reneszánsz éra Milánójában játszódik, mindenesetre az udvari intrikák, művészetek és új eszmék felvirágzásának korszakában. Ezekben a századokban Itália nem volt híján izgalmas történéseknek és alakoknak. Az egymással versengő városállamok és dinasztiák, kiváltképp a híres Medici és Borgia családok, a megjelenő humanista értelmiség és a hedonista pápai udvar (hogy csak néhányat felidézzek a számtalan említésre méltó szereplő közül) tettek róla, hogy emlékezzünk rájuk. Szerb novellájánál azonban mindez háttérbe szorul, elsősorban tehát nem történelmi témájú elbeszélésről, hanem történelmi környezetbe ágyazott fikcióról van szó, fókuszban a két főszereplővel és kettejük kapcsolatával.

Egy érdekes, ezen cikk címét adó kérdésnek szeretnék utánajárni. A novella címszereplője ugyanis korántsem olyan jellem, amilyet elképzelünk, ha a zsarnok szót halljuk. Több olyan vélekedéssel is találkoztam, melyek szerint az említett karakter nem is valódi zsarnok. Ebből kiindulva próbálom megvizsgálni, hogy miért lehet, illetve nem lehet annak nevezni a műben megjelenő uralkodót. Az nem célom, hogy igazságot tegyek a kérdésben és általános zsarnok-definícióval álljak elő, pusztán Szerb Antal értelmezéséhez szeretnék közelebb kerülni és tisztán látni, hogy mit értett a szerző a fogalom alatt.

A történet szerint Milánót az idősödő Galeazzo herceg már évtizedek óta vasmarokkal irányítja. Minden ellene szerveződő összeesküvést kíméletlenül lever és hideg pragmatizmussal kormányoz. Annak ellenére, hogy ez a kormányzás méltányos és gazdag várossá tette Milánót, mégis mindenki gyűlöli Galeazzot és mint zsarnokot, meg akarják ölni. Emiatt soha nem járt még a városban, palotájába zárkózva, magát külföldi szolgákkal, testőrséggel és udvartartással körülvéve, látszólag mindenkitől elszigetelve él. Az egyetlen hozzá közelebb álló ember fiatal apródja, Ipolytto, vagy Lytto, ahogy novellában nevezik. A herceg egyedül vele bánik kedvesen, mondhatni olykor gyöngéden, célja ugyanis, hogy az egész életében a palotában nevelkedett ifjút a saját képére formálja. Ez azonban nem sikerül, mert a fiú megszereti őt és onnantól fogva elszántan küzd azért, hogy Galeazzo is megmutassa szeretete jelét. Lytto ugyanis rájön, hogy szeretet nélkül nem lehet Istennek tetsző életet élni, és igyekszik bebizonyítani, hogy a herceg igenis képes a szeretetre, és tévednek azok, akik zsarnoknak tartják. Az érzelmi élettől teljesen elzárkózott uralkodó pedig kétségbeesetten veszi észre magán, hogy a fiú közel került szívéhez. Félve, hogy uralmára veszélyt jelent az, ha bárkitől függ, elhatározza, hogy Párizsba küldi tanulni Lyttot, ő maga pedig visszazárkózik korábbi fölényes magányába. Ezt látva pedig Lytto szembesül vele, hogy ura mégis zsarnok, úgyhogy a város iránt érzett szeretetből, és a zsarnokölés, számára isteni kötelességét teljesítve, végül megöli Galeazzot.

Látszik, hogy az egyik központi témája a novellának maga a szeretet, hiszen mindkét főszereplő cselekedeteit a szeretethez való hozzáállásuk határozza meg. Közöttük elsősorban az az ellentét, hogy egyikük akar szeretni, a másik pedig nem. Ahhoz viszont, hogy közelebb kerüljünk Szerb Antal zsarnokfelfogásához, meg kell vizsgálnunk Galeazzo karakterét és azon tulajdonságait, amelyek zsarnokká teszik.

Már a történet elején nyilvánvalóvá válik, hogy jelen esetben nem egy Pol Pot, vagy Nero-féle karakterről van szó. Galeazzo, mintha csak Machiavelli, A fejedelem című könyvéből lépett volna ki, tökéletesen megtestesíti a hidegvérű reneszánsz uralkodót, akinek kormányzása és életvitele is mintaszerű. Nem követ el ok nélkül kegyetlenkedéseket, de kíméletlenül leszámol azokkal, akik életére törnek. Nem vonja be saját népét a város irányításába, de mindent, amit tesz, elsősorban értük teszi. Nem enged magához közel senkit (kivétel ez alól Lytto), de méltányosan jutalmazza híveit. Emellett aszketikus, rend és munkaszerető, illetve kivételes állóképességgel és műveltséggel bír. Mindez megnehezíti a „Zsarnok, vagy nem zsarnok?” kérdését, hiszen nem egy őrjöngő tömeggyilkossal állunk szemben, hanem egy vezetővel, aki kifogástalanul végzi a dolgát és hasznos a népnek.

Ennek ellenére az egész város gyűlöli, mintha nem is vennének tudomást arról, milyen jó dolguk van vezetése alatt. Gyűlölik, mert zsarnok, mert félnek tőle, és mert egész személye és jelleme többet mond, mint intézkedései. Gyűlölik, mert, még ha sosem látták, akkor is érzik a herceg rettenetes hatalmát és tudják, hogy kénye-kedve szerint azt csinál velük, amit csak akar.

Galeazzo azonban úgy véli, más oka van népe kibékíthetetlen utálatának. Egy Lyttoval folytatott beszélgetése során, amikor a fiú ezt a témát hozza szóba, elmondja, hogy minden ember alapvető célja a szabadság. Ugyanúgy Milánó városáé is, azonban polgárai tévúton járnak. A herceg szerint nem is tudják, mi az a szabadság, és maguk korlátozzák le sajátjukat, mindenféle vállalt felelősséggel, kötelezettséggel. Azt mondja a fiúnak, hogy szerinte „Szabadnak lenni annyit tesz, mint egyedül lenni. Szeretet nélkül, gyűlölet nélkül, félelem nélkül és remények nélkül.”. Tehát, az ő értelmezése szerint egyedül az szabad, aki nincs semmilyen érzelmi és/vagy materiális függésben. Vagyis ő maga szabad és nála van a hatalom, Milánó polgárai pedig emiatt gyűlölik. Irigységből, és mert „A szabad ember örökös figyelmeztetés a többieknek, hogy csak rabszolgák.”.

Amit azonban nem realizál a herceg, az az, hogy ő sem különb, mint azok, akik megvetik őt. Galeazzo is gyűlöli a népét. Bár nem vallja be, de gyűlöli azokat, akikért egész életében fáradhatatlanul dolgozott. Undorodik tőlük és összességében minden embert megvet, aki nem úgy vélekedik, mint ő. Úgy áll a hatalommal és szabadsággal kapcsolatos megfejtéséhez, mintha valamiféle szellemi Szent Grálra talált volna rá, és a többiek hozzá képest alávaló és komolyanvehetetlen lények lennének. Azért, mert szeretnek, elítél mindenkit, és általa nagyra becsült „tudását” Lyttoval akarta megosztani, hogy ezzel őt is „felemelje” a maga szintjére.

A novellában ilyen retorika jelenik meg Galeazzo részéről, amikor előkerül ez a téma. És Lytto számára pont amiatt bizonyosodik be, hogy a herceg zsarnok, mert ő nem szeret. Nem csak városa polgárait nem szereti, hanem senkit és semmit egyáltalán, és kiölte magából a gyöngédség lehetőségének utolsó szikráját is, amikor apródjától elzárkózott. Emiatt pedig hiányzik belőle a jó szándék alattvalói felé is. Nem azért végzi állhatatosan a kormányzást, mert ez okoz neki örömet, vagy mert szeretné, ha a város polgárai jól élnének, egyszerűen ezt tartja feladatának, ezt gondolja helyesnek és ezért csinálja hosszú évtizedeken át. Ezen a ponton pedig egyedül neveltetése választja el attól, hogy valóban egy dúvad uralkodóvá váljon. Hiszen, ha azt tartaná helyesnek, hogy az összes szőke hajú polgárt el kell adni rabszolgának, akkor ugyanúgy megtenné. Ugyanazzal a közönnyel állna bármilyen beteges cselekedethez, mint a novellában leírt uralkodásához.

A kulcs tehát, legalábbis az itt boncolgatott írás szerint, a szeretet és az ebből fakadó jó szándék. Mert a jó cselekedet csak akkor ér valamit, ha jó szándékból fakad, másképp átverés és hazugság az egész.

Azonban gondolatmenetében Galeazzo nem csak a szeretet kérdésében téved. Az is helytelen megállapításai közé tartozik, hogy ő maga szabad. Ez egyáltalán nem igaz, hiszen ő az egyik legkorlátoltabb ember az egész városban. Ugyanúgy magának választott béklyót, mint bárki más, csak amíg a többség a szeretet jegyében tette ezt, őt egyedül a hideg számítás és saját önös elgondolásai mozgatták. Önellentmondásba is kerül itt, hiszen azt állítja egy alkalommal, hogy bár szívesen elutazott volna pihenni más országba, mégsem teheti, mert ott csak vendég lenne, függő helyzetben és nem lenne szabad. Viszont azzal, hogy vágya ellenére nem utazik el, a saját szabadságát korlátozza azért, mert félti a szabadságát. Látszik tehát, hogy életfelfogása több sebből is vérzik.

Összefoglalva, Szerb Antal ebben a novellájában megfogalmazta, hogy a zsarnok, a szeretet és a jó szándék hiánya miatt lesz zsarnok. Ha egy vezető szereti a népét, akkor jó szándékkal fordul feléjük és emiatt nagyobb eséllyel jól fog kormányozni. Nem is beszélve arról, hogy ebben az esetben, nem a saját érdekeit fogja szem előtt tartani, ebből kifolyólag kisebb az esély, hogy a hatalomhoz ragaszkodva az adott állam nyakára telepszik. Ha viszont egy vezető nem szereti a népét, akkor szükségképpen zsarnokká válik, mert nem jó szándékból kormányoz, hanem személyes preferenciáit helyezi előtérbe. Ebből a szempontból én még különbséget tennék hasznos és káros zsarnok között. Ugyanis hatalomra kerülve mindenkinek mások az előbb említett személyes preferenciái, emiatt pedig a zsarnokságból lehet egy ténylegesen az ország fejlődését elősegítő vezetés (ilyen Galeazzoé is). A gyakoribb eset azonban az, hogy az önös érdekek, önös döntéseket eredményeznek, ez pedig kisebb, vagy nagyobb mértékben az ország kárára válik. Legyen szó viszont hasznos, vagy haszontalan zsarnokról, egyik sem szereti az általa vezetett népet, tehát országlásuk – legalábbis a górcső alá vett novella szerint – eleve romlott, legyenek bármilyen jó vezetők is.