Ha valaki megkérdezné, mi számomra a második világháború utáni magyar prózairodalom magnum opusa, mindenféle kétely nélkül Az ötödik pecsét lenne a válaszom. Sánta Ferenc (aki e regényével határozottan meggyőzött arról, hogy jobban elmélyedjek munkásságában), habár vékony életművel rendelkezik, az egyik legtöbb nyelvre (a Wikipédia adata szerint 23) lefordított írónk, Nagy Feróval ellentétben megérdemelten Kossuth-díjas (az összehasonlítás ez esetben abszolút alaptalan, és igazán galád ‒, de muszáj volt ezt a követ legördítenem a szívemről, sajnálom), s irodalmi kánonunk, melynek ajtaját páros lábbal rúgja be főművével, méltó tagja. Munkáin kívüli kulturális szerepe sem figyelmen kívül hagyható: a Rákosi-féle kommunista diktatúra az 1956-os forradalom és szabadságharcig vezető erjedésének, és a forradalomnak magának is fontos szereplőjeként fellépő Petőfi Körnek pont ’56-tól alapító vezetőségi tagja, és bátor kezdeményezője (szeptemberben nyílt levelet intézett Hegedüs András miniszterelnöknek a parasztság jogfosztottságáról), 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum (MDF) alapító tagja, 1994-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja, és még sorolhatnám. És mindezek mellett nem mellesleg egy többszörösen megfilmesített szerző, és nem is akárhogy: Fábri Zoltán Az ötödik pecsét adaptációja a magyar filmtörténet egyik csúcsteljesítménye. Kifejezetten ajánlom, hiszen most már az eredeti alkotás ismeretében biztosan állíthatom, hogy szinte tűpontos adaptáció, mely azért tartogat némi bónuszt, ahogy Fábritól megszoktuk.

Ebből láthatjuk tehát, hogy egy nem akármilyen szerzővel van dolgunk, és hamarosan igyekszem azt is bebizonyítani, hogy nem akármilyen művel. Fontos azonban leszögeznem, hogy a cikk spoilereket tartalmaz, szóval aki nem ismeri a történetet, de szeretné maga felfedezni, tegye le az elektronikai eszközt, amit éppen szorongat, és azonnal vegye meg a regényt, és olvassa el (a Trubadúr Zsebkönyvek sorozat megtalálható a legtöbb Líra könyvesboltban ‒ ez nem fizetett reklám, bárcsak), vagy nézze meg a filmet.

Mitől olyan különleges ez a regény?

Mint fiatal író, természetesen nem mehettem el az írástechnikai kincsei mellett, melyek alatt számos a kortárs számára (is) alapvető értéket értek. Az ötödik pecsét szövege olyan, mint egy mesteri fametszet: minden sallangtól, feleslegtől mentes, lefaragott, tömör és esztétikus, csakis a lényeget tartalmazza. Habár kétségtelen, hogy egy jó mai szerkesztő bizonyos apróságokat, nevezetesen a, drága barátom és mentorom, Turczi István szavaival élve, „tolsztojánus kérdezte-mondta” típusú indikátorokat az olyan alapvetően dialógus szervezte jelenetekben, mint a mű első felét alkotó kocsmai beszélgetés, jelentősen redukálná; de fontos hozzátennem, hogy ez egyáltalán nincs olyan súlyosan jelen, hogy megtörné a párbeszédek dinamikáját, így olyan, mint a légellenállás a fizika feladatokban: elhanyagolható. Illetve, ezt a ma már hibának mondható elemet mégsem jogos számonkérni Sántán, aki irodalomtörténetileg nem tartozik a kortárshoz, illetve az 1963-as Az ötödik pecsét biztosan nem. Fontosnak tartom még kiemelni, hogy micsoda páratlan eszmei polifóniának és lélektaniságnak lehetünk tanúi. Ez utóbbihoz drámai eszközökkel közelít az író: párbeszédek, gesztusok, objektív, pusztán szemlélő és a minimumnál többet nem közlő, szikár elbeszélő, aki ritkán magához ragadja a mikrofont, és kiszól az olvasóhoz, fejedelmi többesben, mint egy csekély szerepű műsorvezető, vagy a művet kommentáló és kiegészítő szerkesztő; ám ez az elbeszélő néhol egyenest megtöri a negyedik falat, elidegenítő hatást keltve, és arra késztet, hogy az olvasó analitikus szemléletet vegyen fel a mű értése érdekében.

Az alkotást olyan egzisztenciális és erkölcsi alapkérdések határozzák meg, mint a „Hogyan érdemes élni?”, „Mit tehet az ember a pokol szájában állva?” , „Van-e értelme áldozatot hozni?”, „Mitől ember az ember?”, illetve az elmélet és a konkrét helyzet, illetve a szavak és a tettek közötti ellentét. Előbbi kérdésekre válaszát Sánta az emberi természetről vallott hitéből (félreértés ne essék, ez puszta szófordulat, nagyon is logikus gondolatmenetről van szó) vezeti le: azaz, hogy az ember természetétől idegen minden embertelenség (pl. a gyilkolás vagy az oktalan erőszak, különösen a tehetetlenek ellen), s ennek meghatározója a lelkiismeret, ami vezeti az embert, irányt mutat, hogy mi a jó és rossz (akik szerint ilyen nincs, és minden szubjektív, még az etikában is, most kattintsanak el a cikkről). Ahogy arra Fekete Sándor is rávilágított nagyszerű dolgozatában¹, mely helyenként ihletőm volt, nagy szüksége van erre a modern világ emberének, ahol „Isten halott”, mert transzcendentális morális iránytű híján az embernek a lelkiismerete kell legyen vezére, istene, mely jelez, mikor bűnt követ el, ami tehát minden, ami az emberi természettel ellentétes. Ám az olyanok, mint a nyilasok, akik a porba sújtanak minden erkölcsöt és értéket, és csak a hatalmuk növelését és befolyásuk kiterjesztését tartják szem előtt, kiléptek az embert meghatározó jó és rossz fogalomköréből azzal, hogy önként vállalták a bűnt, és leszámoltak a saját lelkiismeretükkel: ők a fanatikusok, ha a Gyurica példázatában gondolkodunk, a Tomoceuszkakatitik, akik egy olyan disztópia felé törnek, mint George Orwell 1984-e (bár mi tudjuk, hogy szerencsére sem ők, sem a szovjetek nem tudták végül megvalósítani). Az én konklúzióm ebből az, hogy a nyilasok, és minden hozzájuk hasonló, megszűnik embernek lenni (valami sokkal alantasabbá lényegül), és többé nem mérhető emberi mércével. Egy másfajta fanatikus a fényképész Keszei, akinek látszólag komoly mártír- és istenkomplexusa van. Véleményem szerint ez a háborús trauma eredménye, ugyanis Keszei doni veterán, aki elveszítette a lábát, ráadásul kapunk egy apró betekintést a múltjába, mikor fantomfájdalom kínozta lábcsonkjában, ám mikor a katonaorvoshoz fordult vele, az úgy tett, mintha Keszei tudná, mit él át éppen. Természetesen nem tudta, de mégis úgy tett, mintha tudná, s így kialakult egy rögeszméje, miszerint ő ott a kórházban valami titkos igazság tudója, amit senki más nem tud. Ez vele maradt utána is, s ha ehhez hozzájön, hogy mint veterán, valóban rengeteget szenvedett, s doni katonaként erősen benyalhatta a propagandát és Kállay Miklós lelkesítő, de utolsó szóig hazug búcsúbeszédét, miszerint mindez a hazáért van, akkor már értjük, hogy alakulhatott ki az az elképzelése, hogy ő egy hős, akinek szenvednie és meghalnia kell a népért. De a mártírhalálban kódolva van a saját hit, igazság melletti kiállás ‒ mely Keszei szerint az egyedüli valóban igaz. Mindenki, aki mást gondol, ellene van, és az ellenségeit meg kell büntesse: ezért jelenti fel a társaságot, miután Gyurica kétségbe vonja igazát. Keszei ugyanúgy alávaló, zsarnoki fanatista, mint a nyilasok, csak az ő célja sokkal elvontabb. Fekete Sándor a fényképész viselkedését a fasizmus torz filozófiájával magyarázza, melynek szilárd eleme a borzasztóan pökhendi és mindenféle humanizmust mellőző nietzschei Übermensch és szenvedéskultusz (Im-igyen szóla Zarathustra).

Hiába az elokvencia, ha utána tetteiben gazságot követ el az ember: ezt példázza Keszei. Hiába a gyáva és megalkuvó beszéd, ha a Halállal farkasszemet nézve (mikor állítólag előjön az individuum legőszintébb valója) végül mégsem hódol be a zsarnokságnak: ezt példázza Béla kolléga, Kovács és Király. A negyedik tagunkról azonban nem esett szó, ugyanis ő különös eset. Gyurica elsőre egészen ellenszenves: cinikus, unott, szándékosan provokálja az embereket, gyávának tűnik és devianciával is gyanúsítják. Ennél messzebb azonban nem is lehetne a valóságtól, ugyanis Gyurica titokban zsidó gyermekeket bújtat és nevel, azaz aktívan harcol a rémuralom ellen. Szándéka a példázattal így érthető: tesztelni akarta beszédpartnerei jellemét, és ráébreszteni őket tétlenségükre. Ugyanis Lucs-Lucs szigetén azért lehet ilyen zsarnokság, mert minden lakosa csendesen beleegyezik ‒ elvégre „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van…”. Ebben rejlik minden elnyomás keserű tanulsága: valójában mindenki, aki belenyugodott, osztályrészese a felelősségnek, akár tetszik, akár nem.

A fanatizmus kritikája mellett a példázatokkal szemben is kritikával él, és ezt Gyurica választásában teszi. A parabolikus gondolkodás, bár lehet hasznos, hisz az allegória remek pedagógiai eszköz, nem applikálható a való életre, mely komplexebb annál. Gyurica ugyanis, mikor választhat, megüti a szinte halálra kínzott embert, vagy meghal, előbbit választja. Teszi ezt, mivel az ő élete nem csak hozzá tartozik, hiszen sorstalan gyermekekért vállalt felelősséget, akiknek nincs jövője nélküle. Így sokkal nagyobb áldozatot hoz, mint a halál maga: a megtöretés, az öngyűlölet útjára kénytelen lépni. Az üzenet így az, hogy a becsület megtartása az élettel szemben csupán addig lehet kérdés, míg kizárólag önmagunkért felelünk, illetve hogy nem szabad az elvont erkölcsi rendszerekben bízni, a szubjektum lelkiismerete kell vezesse cselekedeteit. Gyurica tehát önmagától undorodva hagyja el a pártházat, egy jellegzetes, Krisztust idéző (ez a motívum a megkínzott lázadónál is megjelenik) testtartásban, mely egyrészt utal szenvedéseire, másrészt elidegenedésére. De mégis tragikus hősnek mondható, ugyanis bár tette normál körülmények között gerinctelenség, ez esetben a felelősségvállalás és áldozathozás keserű példája, melyben az egyetlen vigasz, hogy bár Gyuricát megtörték a gazemberek, és megölték benne az embert, legalább az ártatlan gyermekek élni fognak.

Az ötödik pecsét mesterművi voltát hangsúlyozza még egy ritkán kiemelt tény: erkölcsfilozófiai alkotás mellett kiemelkedően fájdalmas sorstragédiája a 20. századi (és kicsit a mai) abszolút rendszereknek, és nem utolsó sorban annak a történelmi mélypontnak, amit második világháborúnak nevezünk.

Sánta Ferenc főművét kevesen értették, mikor először kiadták ‒ vagy csak kevesen merték elismerni. Elvégre, a kádári-diktatúra, bár jobb életkörülményeket biztosított, ugyanolyan védhetetlen és pusztító árulás volt mind Magyarország, mind annak lakosai, mind az emberiség ellen, mint hungarista és sztálinista elődei. De érthető a meg-nem-értettség, hiszen 1963-at írtunk, az évet, mikor még éppen csak megindult az amnesztia a bebörtönzött ’56-os hősök részére. Az azóta eltelt időben Sánta azonban egyre felkapottabb szerző, különösen ezen műve, amely újból és újbóli kiadásokat és adaptációkat él meg. A József Attila Színházban pl. 2025 áprilisától színpadon is láthatjuk, Lengyel Ferenc rendezésében (ez sem fizetett reklám).

Számomra ez a mű lett az alfa és az ómega, és őszintén remélem, hogy sikerült elgondolkodtatnom róla a kedves olvasót.

¹ Fekete Sándor: Az ötödik pecsét, mint etikai irányregény (elérhető a mek.oszk.hu-n és az epa.oszk.hu-n is)

Borítókép: El Greco: Az ötödik pecsét feltörése (Szent János látomása)