Átlagos nap volt Indiában. Mihály – már jó húsz éve Michael – ugyanannak a cégnek, ugyanabban az irodájában dolgozott. Mumbai belvárosában, egy amerikai techcég indiai kirendeltségénél volt menedzser, itt élte az életét, munkája a mindene. Na jó, nem a mindene. Szerette a feleségét, Abigail-t, no meg ötesztendős lányukat, Chastity-t és a nála két évvel fiatalabb másodszülöttjét, Hazel-t is. Amikor reményteli fiatalként kivándorolt az Egyesült Államokba szerencsét próbálni, nem hitte volna, hogy ennyire szeretni fogja Indiát is. Pedig elképesztően megszerette. Tíz éve volt ide kirendelve menedzselni és adminisztrálni cége helyi összeszerelő üzemeit és termékeik szállítását, itt ismerkedett meg manchesteri származású feleségével, aki a Mumbai Egyetem angol intézetében oktatott.

Ez a nap azonban mégis más volt. Michael éppen hazafelé készülődött, amikor valaki kopogtatott irodája ajtaján. Sietve ajtót nyitott, majd legnagyobb meglepetésére két indiai rendőrrel találta szembe magát. A barna egyenruhás férfiak borzasztó angolsággal igyekeztek tudatni szándékukat, így beletelt néhány percbe, mire Michael megértette: őrizetbe van véve. Az egyik férfi, aki Krishán Pal Shah-ként mutatkozott be, egy papírt nyomott a kezébe, amin angol nyelven szerepelt a vele szembeni elfogatóparancs. A kora negyvenes férfi hiába kereste az elfogatóparancs okát, nem találta. Mikor felvilágosítást kért, a rendőrök nem tudtak eleget tenni kérésének, de nyilván nem voltak hajlandóak elengedni. Nem volt mit tenni , Michael Kova együttműködött az urakkal. A nála lévő összes iratot lefoglalták, irodáját pedig bűnügyi helyszínnek nyilvánították.

Egy közeli rendőrőrsre került, itt tovább érdeklődött az okokról, de nem kapott választ. Kezdte azt hinni, csak képzelődik, hiszen semmi olyat nem tett, ami indokolta volna ezt a bánásmódot. Még jobban megdöbbent, amikor egy tiszt értesítette róla, hogy nem csak őrizetben van, hanem egyenesen letartóztatták. Indoklás nélkül. Miközben a rabosítás folyamata zajlott, pánikba esett. A sorozatos sokkhatások miatt eddig nem volt alkalma igazából átérezni, mi is történik vele, így most minden egyszerre robbant az elméjébe. Hiperventillálni, remegni kezdett. Amikor levették az ujjlenyomatát, erőt vett rajta a pánikroham.

Néhány percen belül megnyugodott, és befejeződhetett a mintavétel. Miután az összes adatot egyeztették, visszavezették a fogdába. Először Aby-t hívta fel. Felesége legalább annyira megrémült, mint ő maga, ha nem még jobban. Beszélgetésüket beszennyezte a bizonytalanság jeges, félelmetes levegője. Remegő hangon, egymást szeretetükről biztosítva búcsúztak el. Ezután ügyvédje következett, aki legalább olyan értetlenül állt a helyzet előtt, mint ő maga. Ígéretet tett, hogy utánajár a helyzetnek, bár mivel ő eddig csak a magánszektorban dolgozott – főként céges ügyekben – valószínűtlen volt, hogy tudná majd vállalni Michael ügyét, ha perre kerül a sor. De a perhez kell egy vád. De itt nincs vád, csak bizonytalan időre le van tartóztatva! Nem, ez igazából nem történt meg, ez csak egy lázálom…

A francba, nem lázálom.

Benn éjszakázott. Egy rideg, nyirkos priccsen aludt, cellája huzatos volt. Gondolatai nem hagyták nyugodni, egészen megkínozta a szabadság hiánya. Hiányolta a gyerekeit, sóvárgott élettársa ölelése után, enni akart valami finomat, játszani valamelyik számítógépes játékával, az ágyában akart lenni, vagy a fenébe is, legalább csak az otthona előszobájának padlóján, már ott is hajlandó lett volna elaludni. Fojtogatta. Egyszerűen fojtogatta a gondolat, hogy nem mehet ki a szobából. Felkelt, járt körbe-körbe, megállt az ajtó előtt, majd újra járt, aztán visszatért az ajtóhoz, aztán megint ment fel-alá, már nem is sétált, hanem szinte futott, kaparta a falat, csikorgatta fogait, tenyerei az ajtóra tapadtak, fejét lehajtva, elkeseredetten támaszkodott a sötétben.

Reggeli után megint előtörtek frusztrációi. Percek teltek el, csak ült a priccsén, összeszorított fogakkal. Kezei ökölbe szorultak, körmei tenyerébe mélyedtek. Lábai szinte lefelé nyomták a padlót, egész testében remegett. Nem fért a fejébe, hogyan történhet ez meg egy huszonegyedik századi demokráciában. Ő szerette Indiát, és egy, a hagyományai ellenére, egészen nyugatos országként élt a fejében. És most itt ül.

Ekkor üvölteni kezdett.

Megnyugvása után néhány perccel észrevette, hogy magyarul gondolkodik, már majd egy napja. Idejét se tudta már, mióta szól angolul a belső narrációja, egészen megdöbbent a dolgon. Hogy őt hívták valaha Mihálynak… A családjával nem igazán tartotta a kapcsolatot, teljesen kiestek az életéből, gyerekeit csak angolul tanította meg. De most valahogy újra… Újra egy másik szókincset használt. Elgondolkodott ezen… egészen addig, amíg rá nem tört újra, hogy le van tartóztatva. És még mindig nem tudja, miért. Valahányszor rendőrrel találkozott, próbált információt kiszedni belőlük, de nem jutott előre. Átkozta magát, amiért nem tanult meg hindiül, így maradt az angolja, amit nem mindegyik rendőr beszélt. Nem mintha sokat segített volna a helyzeten, hiszen az angolul jól beszélő fogvatartói sem tudtak többet, mint a rab maga.

Eltelt még egy nap. Majd még egy. Ha más öröme nem is volt, legalább viszontláthatta családját. Ahogy lányait ölelte, felötlött benne valami, ami igazából régóta nyomasztotta. Nem értette, hogy lett ennyire brit. Amerikai állampolgár volt, de a felesége kulturális világában élt, a gyermekeinek is brit neveket választott, nem próbált meg integrálódni a helyiek közé, hanem a külföldiek közösségében mozgott, munkájában pedig csak angolt használt. Nem is értette, hogy van ekkora arca. Egy kicsit még el is szégyellte magát.

Aggódó családja egy kis időre kizökkentette, megnyugtatásukhoz újra apának és férjnek kellett lennie. Ez benne maradt még néhány perccel rokonai távozása után is. Ügyvédje – akivel már nem is tudta mikor egyeztetett – minden követ megmozgatott szabadlábra helyezéséért, már a sajtó is felkapta Michael Kova történetét, de továbbra sem lehetett tudni, miért fosztották meg szabadságától, életétől.

Olyan emberek fogdájában ült, akikhez nem tudott a saját anyanyelvén szólni. De az ő anyanyelvüket sem értette. Nem értette őket, igazából Indiát sem értette. Sose fektetett időt abba, hogy megértse őket. Egészen megrázta a felismerés. Tíz itt töltött év után alig tudott valamit azokról az emberekről, akik alatta dolgoznak az üzemekben.

Eljött az ötödik nap. Még mindig semmit nem tudott. Viszont áthelyezték egy fegyházba. Ott pedig már úgy bántak vele, mint egy fegyenccel. Amikor rángatták, kiabáltak vele, megbilincselték, Mihály újra Michael lett. Lenézte az indiaiakat. Megvetette a jogot és az igaz törvényességet csak hírből ismerő fajtájukat, a fájdalom és kétségbeesés helyét átvette a méltatlankodás és a düh. Amikor karjánál fogva, megbilincselve akarták cellájába vezetni, egyszerűen ellökte foglárját. Ebből aztán magánzárka lett.

Itt már nem dühöngött.

Leült a padlóra és sajnálta magát. Amikor értesült a családi látogatás megvonásáról, akkor is inkább az önérzete fájt. Nem telefonálhatott, teljesen elzárták a külvilágtól. Az étel borzalmas volt, a fegyházban töltött második napján már nem is volt hajlandó enni belőle. Erőt vett rajta a reményvesztettség érzése. Úgy érezte, örökre bezárták. A nap végén megtámadta az ételt lelkiismeretesen behordó foglárt.

Néhány percen belül összeverve zihált a padlón. Három börtönőr állt fölötte, akik gumibotjaikkal csúnyán ellátták a baját.

Fogsága hetedik napjára elfogadta helyzetét. Elfogadta, hogy neki itt kell lennie. Nem tanult semmit, nem változott benne semmi. Csak felfogta, hogy ami körülötte történik, azon ő nem fog tudni változtatni.

A következő hét végére már fogadhatta feleségét. Megtudta, hogy az Egyesült Államokban letartóztattak egy indiai állampolgárt, aki a vád szerint nagymértékű pénzmosást követett el, illetve indiai kémek hálózatát irányította, akik tervrajzokat loptak a hadsereg összes ágától. Nem tartott sokáig, míg összerakta a képet. Nevethetnékje támadt a helyzet kicsinyességétől, és életére gyakorolt hatalmas jelentőségétől. Mindig is megvette azokat, akik visszaéltek hatalmukkal, így most már az indiai kormányt is mélyen megvetette.

Ekkor eszébe jutottak azok a helyi munkások, akiket egytől egyig kirúgott, mert sztrájkba kezdtek.