A korombeli fiatalokat három csoportba lehetne besorolni: a szerencsések, akik már leérettségiztek; a szerencsétlenek, akik előtt még pár év távlatában áll az érettségi; és a legszerencsétlenebbek, akik az átdolgozott érettségit és felvételi rendszert várják, sült galambként, hiszen senkinek semmi fogalma nincs, hogy pontosan mi és hogyan változik, milyen feladatokra lehet számítani – magyarból például az egyetlen kiadott mintafeladatsor sem felel meg a kiírásoknak. De ezen a csoporton belül is van egy még szerencsétlenebb halmaz – a legeslegszerencsétlenebbek –, akik még csak nem is az új, 2020-as Nemzeti Alaptanterv (NAT) szerint tanulnak, és még így is az alapján kell megírniuk a zsákbamacska-érettségit – ilyenek például a kisgimis, 6 éves évfolyamok, illetve a nyelvi előkészítős osztályok.

Jómagam is az utóbbiba tartozik. Úgyhogy nézzük át, hogy amit tudunk, abban miként változott a NAT és az érettségi, és hogy a fókusz merre csúszott át az előzőhöz képest – ezt mind az irodalom szempontjából, hiszen ahhoz értek jobban, és mivel talán ezt a tantárgyat érte a legtöbb változtatás mindkét szempontból.

Az mondható el alapvetőleg az irodalom tananyagban történt változásokhoz, hogy sokkal „magyarabb” és nacionalistább lett. Ez megmutatkozik például abban, hogy hangsúlyosabbakká váltak a határon túli magyar szerzők – több mű és több szerző. Reményik, Áprily, Dsida, Kányádi, Kós ésatöbbi, a transzilvanizmus fogalma, az Erdélyi Helikon. Ezek persze üde fejezetei is lehetnének az irodalomoktatásnak, hiszen habár egy nyelvet beszélünk a szerzőkkel, látásmódjuk, gondolataik teljesen mások, frissítő élmény olvasni tőlük és tanulni róluk – arról nem is beszélve, hogy ők ténylegesen nagyot alkottak, és helyük van a kánonban. Bár valószínüleg nem ezek voltak a fő indokok az alaptantervbe való beemelésükre, hanem a nacionalista és patrióta érzelmek elmélyítése – ez még a jobbik fajtája ennek az agendának, el kell ismerni. Azonban, ami problémát okoz, hogy úgy emelték be ezt az anyagrészt, hogy a többit nem csökkentették – eddig is telítettek voltak a magyarórák, hogy finoman fogalmazzak, de mostmár lehetőség sincs mindent megtanítani. És minek a rovására tanítják a külhoniakat? Természetesen az érettségikben meg nem jelenők helyett – főként a világirodalom képviselői (pl.: Goethe, Schiller, Stendhal, Flaubert, Balsac), az avantgárd mozgalmak és szerzőik (pl.: Apollinaire, Kassák) és a kora posztmodern, illetve kortárs szerzők (pl.: Pilinszky, Weöres, Nemes Nagy) rovására. Természetesen van kivétel: a már említett Kányádira, aki besorolható kortársak közé, muszáj időt szakítani, hiszen egyik verse, a Valaki jár a fák hegyén a memoriterek közé került. De az, hogy egy Pilinszkyre, Nemes Nagyra vagy Weöresre még csak idő sem jut, véleményem szerint, a magyar kultúra ellen elkövetett bűntény!

A vicc pedig benne az, hogy ettől függetlenül elvárja az érettségi, hogy a szóbeli tételek közt legyen egy kortárs. Ami persze jó gondolat, de hogyan lehetne megérteni egy Tóth Krisztinát, Varró Dánielt, Lackfi Jánost, Szabó T. Annát, Dragomán Györgyöt – vagy hogy fiatalabbat említsek –, egy Simon Mártont vagy Kemény Zsófit, a közvetlen elődök ismerete nélkül? A Nemes Nagy-Pilinszky-Weöres-trió literálisan a magyar kortárs líra megteremtője – ez olyan, mintha a Petőfi-lírát akarnánk megérteni Csokonai nélkül, vagy Adyt Petőfi nélkül… egyszerűen kriminális.

És pont a kortárs tétel kapcsán esik le a díszlet – kiderül, hogy még annyi energiát sem fordítanak az új tantervbe, illetve az oktatásba, úgy egészébe, mint amit bárki meg tudna tenni. A 2024-es érettségi különleges volt, hiszen teljes egészében az új NAT szerint, új vizsgafeltételekkel és -követelményekkel ajándékozott meg minket. Ez főleg a magyarnál érezhető, hiszen ott történt a legtöbb változtatás – igazándiból olyan sok, hogy még a kifundálóik sem tudtak rá rendesen felügyelni! Az a megszokott metódus, hogy az emelt magyar szóbeli tételsora az előző éviből táplálkozik, de legalább 6-6 darabot módosítani kell közülük. Ilyenkor az ember azt gondolná, hogy azokat a tételeket fogják kicserélni, amelyek már nem képezik az új NAT részét… hát pont ez nem sikerült: a tavalyi tételsorból ránk maradt, mint választható szerző, Mészöly Miklós Saulus című regénye – ami már olyan szinten nem tananyag, hogy sem az nkp.hu-n, sem a jelenleg használandó tankönyvekben nem találni róla anyagot. Nagyszerű kilátások a vizsgázók számára…

Elképzelhetetlen, de fokozható az új tanterv abszurditása – méghozzá az új életműves szerzőnkkel, Herczeg Ferenccel. Hatalmas fejlődésen ment keresztül az irodalomoktatás berkein belül: az előző tantervekben még csak egy megemlíthető lábjegyzetként szerepel, mára pedig bekerült a 10 életműves, a magyar irodalom és kultúra legjelesebb képviselői közé. Erre a nagy változásra munkássága körül senki sem volt felkészülve: a magyartanárok nagyon nagy része az új NAT előtt nem olvasott tőle szinte semmit, most pedig hirtelen legalább egy regényt, egy karcolatot és egy történelmi drámát is oda-vissza ismerniük kellett; de ezek beszerzése sem volt egy sétagalopp: a nem igazán olvasott alkotó műveinek új kiadása pár évvel ezelőtt nem létezett, így könnyebb volt az eredeti, 1920-as évekbeli díszkiadásokat beszerezni – ahogy én is tettem Az élet kapujával. A tananyag szerint olvasottsága a kommunista diktatúra miatt tört meg, és az akkori kultúrpolitika írta ki a magyar irodalmi kánonból – ez azért több pontból is vérzik, hiszen rengeteg magyar szerzőnket támadta az akkori rendszer, de akik ténylegesen jelentősek voltak, azok ma vissza is szerezték ismetettségüket, még ma is olvassák és nyomtatják őket. Úgyhogy vajon mi okozhatta Herczeg ilyen gyors eltűnését, és fel ne támadását? Hogy középszerű volt: írásai, mivel nem magyar anyanyelvű, nagyon gyakran magyartalan frázisokat és szerkezeteket tartalmazott; témái a sablonosan egyszerű, a közönség szájába rágó történelmi háttérrel rendelkezőek hazáról, vallásról és családról – azaz egyszerűen ponyvák. Egyedül irodalomszervezői, pontosabban újságszerkesztői szerepvállalása az, ami ténylegesen kiemelkedő, de ez nem elegendő ahhoz, hogy életműves szerzővé váljon – például Ignótus sem vált életművessé, pedig az ő főszerkesztői munkássága hasonlóan jelentős, mint Herczegé. Úgyhogy jogosan merül fel a kérdés mindenkiben, hogy mi ad arra indokot, hogy minden magyar diáknak kívülről keljen fújnia a szerző életét és műveit – és erre nagyon egyszerű a megoldás (sajnos): Herczeg Ferenc a dualizmus és a Horthy-korszak kultúrájában a nemzeti-konzervatív irodalom vezéralakja, amelyet a mai rendszer próbál utánozni, és, véleményem szerint, Herczeget akarja kulturális elődként felmutatni, úgy mondván megindokolni a mai kultúraállapotot.

Felhozhatóak az előbbi kirohanásom ellen a következő argumentumok: le kell tudnia érettségiznie a technikumos diákoknak is; nem lesz mindenkiből irodalmár; csak be kell magolni az anyagot, hogy átmenj középszinten, nem kell érteni az ilyen-olyan logikai összefüggéseket – ezek, ha a teljes oktatási rendszer reformálásának igénye nélkül nézzük, érthetőek, bár néhol így is önellentmondásba kerül az irodalomoktatás, de főleg az irodalmi feladatsor bevezetésével a középszintű magyarérettségiben – meg az érvelő szövegalkotás kivezetésével – érezhető, hogy a hangsúlyt át próbálják helyezni a „seggelésre”, ami megmagyarázza ezt a fajta tananyagnövelést. Na de mi van azokkal, akik nem csak a középszintű tudást szeretnék elsajátítani, akik ebben a tudományágban szeretnének kiteljesedni – azonkívül, hogy a politikai rendszer nagyon nem szereti őket? Nézzünk rá az idei első fordulós Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyre (későbbiekben OKTV).

Alapvetően elmondható az OKTV-ről, hogy igazságos: visszanézve az emelt magyar érettségi után, megoldható. Azonban ki kell emelni, hogy nagyon erősen a lexikális tudásra épít, ez a szűrője az első fordulónak – és olyan szintű képzettséget vár el a magyar irodalom legkülönbözőbb pontjain, amelyek egy-egy professzor kutatási területének is megfelelne. Tisztában kell lennie a versenyzőnek Balassi múzsájának a nevével, Arany balladáival, a görög mitológia legkülönbözőbb motívumaival, a tájköltészetünk különböző helyszíneivel, bibliai alakok intertextben való megidézésével, elő- és utószavakkal, költőelődökkel, Petőfi A helység kalapácsával, Jókai életével. Ezeken kívül tudni kellett definiálni műfajokat, két, hasonló tematikájú művet összevetni és verselést, illetve költői eszközöket felismerni. Az utóbbiak, amelyek igazán az irodalmi képességekről tanúbizonyságot tudnak adni – de ezek, ha hozzávesszük a választott témát is, csupán 34 pontot érnek a 100-ból.

Levonható a következetés: a lexikális tudás és olvasottság, illetve a memória nagyobb fókuszt és jelentőséget kap még az OKTV-n is – a lényeg nem az egyén képességein, hanem az államilag meghatározott műveltségi mutatón van.