Amikor meghallják a „black metal” műfajnevet, a legtöbbnek egy nem túl igényesen rögzített, gusztustalanul torz, „rendes” ének helyett érthetetlen hörgéssel operáló, sátánista valami jut eszébe, amit csak ‒ szépen szólva ‒ egy szakértői segítségre szoruló szűk réteg hallgat. A valóság azonban, főképp a 21. században, ennél jóval összetettebb. E recenzióban ezt kívánom alátámasztani (még ha az utóbbi leírást igazoló precedens is akad, csak hogy a Mayhemet említsem), és a metalzene úgymond „quiet kid”-jét kicsit közelebb hozni az osztályhoz, a black metal jelenlegi egyik úttörőjének új lemezén keresztül. Ők e műfaj enigmatikus portugál éllovasai, és nem túlzás azt állítani, hogy megújítói is: öt tetőtől talpig gyászba öltözött, arctalan, névtelen férfi, mint fekete csontvázak, kiknek személyéről egyedül dalaik és a maszkjukon (mely vakságba zárja őket, hisz szemnyílása nincs ‒ mi ez, ha nem black metal?) díszelgő címer mond bármit is: a Gaerea.

A Gaerea negyedik nagylemeze, a Coma, a nagyszerű, elsősorban underground (de innovatív) és experimental alkotókkal foglalkozó, francia lemezkiadó (amely nem mellesleg a magyar Thy Catafalque-ot is jegyzi, kik nagyszerű fogás minden szokatlant és komplex muzikalitást kedvelőnek), a Season of Mist gondozásában jelent meg. A hype, mely a lemezig vezetett, óriási volt, és ki is tartott, hiszen a megjelenést követő egy nap alatt máris 1 millió lejátszást ért el, csak a Spotifyon. Ami nekem már a megjelenés előtt szemet szúrt, az a Suspended című single és az albumhoz tartozó mindenféle termékek színvilága, mely elsősorban fehérre és világoskékre épít, mely erős kontrasztban áll mind a megszokott black metal hangulattal, mind az együttesnél eddig domináns fekete, bronz, arany és mélyvörös színekkel. Úgy vélem, ez a motívumbeli újítás nagyon is tudatos, és összefüggésben áll a Coma által kijelölt új csapásiránnyal: a Gaerea immár nem kizárólag szorongással töltött black metal, hanem valami azon túl mutató, mely nyitottabb és megengedőbb, olyan világosabb textúrájú dalok felé is nyit, melyekről nem sokára egyenként is lesz szó. 

A lemez címe igazán találó, hiszen tükrözi az alaphangulatot: a kómás állapothoz hasonló statikusság, mozdulatlanság, amit néhol felkavarnak nagyon is éber és kétségbeesett képek. A Gaerea, ellenben sok társával, a kezdetektől fogva más szemlélettel viszonyult választott műfajához, mint sok társuk: pogány látomások, lovecrafti kozmikus iszonyat vagy a Sátán, a pusztulás és a dekadencia dicsérete helyett az érzelemkifejezésre helyezték a hangsúlyt (maga az első ránézésre értelmetlennek tűnő ’Gaerea’ név is erre utal, mint mondják:”Gaerea emerges mid 2016 with the utmost purpose of letting an inner feeling of rage to be spread amongst others. A feeling so precious we couldn’t quanticise it or even name it. Gaerea stands for that same feeling. Something which can only be transcribed by a name we created ourselves and can only mean that.” ). E területen is bővülésnek lehetünk szemtanúi, hiszen a haragon és szorongáson túl nem várt fordulatként megjelennek a remény és az extázis képei is. Ami viszont még ennél is nagyobb meglepetés, hogy a dalok immár tiszta éneket is tartalmaznak. Természetesen ezek a vokálok minden esetben szokatlanul nyugodt, már-már kellemes szekvenciákba vannak beágyazva, melyeket aztán megszakítanak blast beatek és az oly megszokott fájdalmas hörgés. Wolfang Amadeus Mozart mondta, tehát okkal adhatunk neki hitelt, hogy „A zene nem a hangjegyekben van, hanem a köztük lévő csendben.” Nos, úgy érzem, portugál barátaink ezt remekül megértették: a Coma-t hallgatva bőven kapunk csendes, habár hamar tovatűnő pillanatokat, melyekben valóban úgy éreztem, ez a zene él és lélegzik.

Sok tekintetben tehát kettőség vonul végig a lemezen: remény és szorongás, szépség és förtelem, álom és éber őrület, nyugalom és pusztító harag. E kettősségtől lesz igazán egyedi darab a Gaerea életművében, újításaitól pedig a műfaj fontos iránymutatója. De a srácok a nagy újítások közepette szerencsére nem feledkeztek el saját hagyományaikról és bejáratott eszközeikről sem: ahogy az előző nagylemez, a Mirage esetében is, úgy ezúttal is az atmoszféra-építésen van, melynek mostanra abszolút mestereivé váltak. Ebben rejlik a Coma igazi ereje, s véleményem szerint, a black metal jövője is.

Most pedig következzen a lényeg, a lemezen található dalok. Kezdetben, néhány fontosabb adat: a Gaerea tíz új szerzeménnyel rukkolt elő, melyek közül néggyel már az album megjelenését megelőző hónapokban megismerkedhettünk, single formátumban, egy-egy videoklippel megfűszerezve. De szavunk nem lehet, a portugálok igazán odatették magukat, ugyanis a másik hat dalhoz pedig egy-egy visualizer tartozik, így a Coma minden tekintetben egy audiovizuális élménynek mondható. Szövegileg nem követi a konvenciókat, s mellőzi a linearitást és a refrének használatát (egyetlen kivétel a World Ablaze). Ez egyelőre meglehetősen avantgárd vagy underground jegynek minősül a könnyűzenében, én viszont éppen ettől becsülöm és tartom igazán innovatívnak az összes ilyen dalszövegírói teljesítményt, mely összességében magasabb esztétikai értéket eredményez.

Az album felütése rögtön talán a legerősebb darab, melyben mintha egyesülne minden, amiről eddig beszéltem: a The Poet’s Ballet egy atmoszferikus gyönyör, amolyan ars poetica, s mint egy jó raguban, minden íz tökéletesen kiegészíti egymást: trankvilláns alapozó akkordok, lágy tiszta ének, őrült blast beatek és fekete szorongás.

Másodikként vonul be a Hope Shatters, mely single-ként is második. Nemrég azt írtam, hogy a remény az album egyik új témája? Hát, nem ebben a számban. A Hope Shatters egy nyughatatlan ballada, dinamikus hangzással, mely a társadalom alsó rétegeinek kilátástalanságáról regél, akik számára valóban hazug mind, aki reményről prédikál.

Az őt követő Suspended a tehetetlen testbe zárt kétségbeesett segélykiáltása; épp olyan, mint egy akasztófán vergődő szerencsétlen, aki visszautasítja a halált, de képtelen bármit is tenni, hogy újra élhessen, így a két birodalom között himbálózik, teli megbánással.

A World Ablaze volt az album előfutára, mint első single, s hát mit mondjak? Mintha a black metal messiást harangozta volna be. Bár hangzásvilágát tekintve még sokkal inkább hordozza a Mirage jegyeit, mégsem lehetek elégedetlen, hiszen rendelkezik mindennel, ami slágerré teszi. Dallamos, kifejező, azonnal megragad a fejben ‒ pogora csábít (ez egy bújtatott üzenet a banda felé, hogy jöjjenek valamikor Magyarországra is). Egyébként a leginkább reményteli az összes track közül: témája a rabságból való szabadulás, s a szabadság ízű eufória.

A következő a címadó, mely sokkal inkább a melodeath jellemzőit hordozza magán: feszített tempó, a gitár dallamos és technikás. Érdekessége, hogy világos hangzású, és a remény és újjászületés gondolatával zárul. Ez úgy vélem, nem véletlen, s alátámasztják a fentebb írtak.

A Wilted Flower egy elégia, méghozzá a lassú elmúlásé. Az első egy perc lágy, mint egy tavaszi ébredés, hogy aztán oroszláni erővel rúgja ránk az ajtót. A szám közepén a suttogó ének és alig hallható, távoli hörgés nem evilági légkört teremt ‒, de ki kell emelnem, hogy a káprázatos képiség ellenére ennél a résznél a szöveg hangyányit csikorog (a „My tears fall from the skies/As my spirit slowly dies” sorpárra gondolok). Apró hibái ellenére, ez a személyes kedvencem a lemezen ‒ eszembe jut Petri György bölcsessége: „…a szépség/fűszere és forrása – a hiba. (…) Mert az angyal a részletekben lakik.”

Az újjászületés, melyet a címadó énekelt meg, a Reborn-ban jön el ‒ s utal talán a banda újjászületésére is. Ezt az újjászületést a dal az álmok világán keresztül utazva képzeli el, misztikus kórusokkal kísérve.

A Shapeshifter a szövegileg legerősebb darab, s témáját tekintve a legkirívóbb is, hiszen az eddig megszokott alapmotívummal szemben az állandó változás áll centrumában. Ez az állandó változás a lélek gyilkosa: egy labirintus, miben elvész. Sziszüphosz felesleges küzdelménél is rosszabb, hisz nem csak eredménytelen, de kontraproduktív is: a lírai én (amennyiben használhatom ezt a középiskolában tanult megnevezést) minél inkább tör a teljesség felé, annál üresebbé lesz. S eközben folyamatosan váltogatja színeit, mint egy haldokló kaméleon. Talán ez egyúttal a modern ember tragédiája is: a beilleszkedés és a beteljesülés érdekében feladja önmagát:”I mold myself/To the crowd/Conforming/To their desires.” Nem tudom nem ideidézni egy nagy kedvencem, Vörösmarty Mihály: A rom című elbeszélő költeményét, melynek tanulsága szerint, az örök vándor számára nincs révbe érés.

Az Uknown mintha csak folytatná az előző gondolatot: egy elveszett, a Shapeshifter fogalomkörével élve „beteljesült” (maga a szöveg is alátámaszt valami ilyesmit:”No rest for a men who’s whole”) lélek utazása az ego szellemvilágában, ahol se idő, se tér, se anyag, minden határozatlan.

A záró track a Kingdom of Thorns, mely a krisztusi szenvedést megidéző töviskoronával szemlélteti a siker sötét oldalát: elmagányosodás, örömtelenség, csalódás. „A csúcson a legmagányosabb”, tartja a mondás;”trón magasában egyedül élő/koldus imperátor” mondja Kosztolányi Dezső.

Fontos még megemlékeznem a klippek és visualizerek világáról is, elvégre mégiscsak kiemeltem őket fentebb. Nos, e tekintetben eléggé egységes a kép: szürrealista víziók és álomlátások. A kóma mindennapjai.

A megtévesztő külsőségek ellenére, a black metal egy sokszínű és mély tartalommal bíró műfaj, ha a megfelelő művészeknél keressük, s amint a fenti ábra is szemlélteti, éppúgy képes megújulni, mint bármelyik társa. Hogy mi a konklúzió? Líra. Fekete vásznon fehér és kék festékfoltok. Számomra nem létezik ennél nagyobb szépség.