„A film azoké az embereké a világ bármely legeldugottabb zugában, akiknek van szemük a látásra, fülük a hallásra, és szívük, amivel ezt a dolgot fölfogják”. Hosszú, súlyos betegség után hetvenéves korában, január 6-án elhunyt Tarr Béla Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendező, a magyar filmtörténet egyik legkiemelkedőbb alakja.

Egyedi látásmódjával, az emberi sors iránti elköteleződésével nemzetközi elismerést vívott ki magának. Leghíresebb alkotásai közé tartozik a Sátántangó (1994), a Werckmeister harmóniák (2000), vagy a visszavonulását megelőző, A torinói ló (2011). Tarr Bélára emlékezünk.

„Te, én valójában nem akartam filmes lenni”

1955 nyarán, július 21-én született Pécsett. Édesapja, id. Tarr Béla díszlettervezőként dolgozott, édesanyja, Tarr Mari, pedig a Madách Színház súgónője volt. Tizennégy éves korában ismerkedett meg a mozgóképpel, amikor kapott egy 8 mm-es Quartz kamerát, amelyre kezdetben csak játékként tekintett. Két évvel később, tizenhat éves korában, mikor az Orfeo csoport körül tevékenykedett, barátaival megalapította a Dziga Vertov csoportot.

„Én valójában nem akartam filmes lenni” - mondta Tarr Gulyás Mártonnak a Partizánnak adott interjújában. A filmezésre mindig eszközként tekintett, magát érző, lélegző, gondolkodó embernek írta le.

A Dziga Vertov csoporttal közösen alkotta meg a Vendégmunkások című rövidfilmjét, 8 mm-es filmre forgatva. A történet egy földmunkás csapatról szól, akik Kádár Jánostól kértek levélben engedélyt, hogy Ausztriába költözhessenek, hisz Magyarországon nem tudnak megélni. Az elkészült rövidfilmet munkásszállókon vetítette, ami finoman szólva nem mindenkinek tetszett. „Akkor kitört a balhé, akkor behívattak pártbizottságra, basztattak…” - emlékezett vissza Tarr. Ezután egyetemen filozófia szakon szeretett volna továbbtanulni, azonban a korábbi “balhéja” miatt a magyar felsőoktatásban feketelistára került. Később Óbudán, egy hajógyárban segédmunkásként dolgozott két évig.

Budapesti iskola

A hetvenes évek dokumentarizmusa (1974-78), azaz a Budapesti Iskola, újító szándékú, innovatív irányzatnak számított a magyar filmgyártásban. A korszak valamely aktuális, égető társadalmi problémáját járták körül amatőr színészekkel realista stílusban, melynek célja a jelenség hiteles bemutatása volt. Ilyen probléma volt például a lakáskérdés, melyhez Tarr első filmje, a Családi tűzfészek (1979) köthető. A budapesti iskola „megteremtője”, Dárday István volt, akivel később – számos más filmes szakemberrel együtt – megalapította a Társulás Stúdiót 1981-ben. Rögtön abban az évben megjelent a következő Tarr Béla film, a Szabadgyalog, majd egy évre rá, 1982-ben Koltai Róbert és Pogány Judit főszereplésével készült Panelkapcsolat. Ezekben a filmekben már fellelhetőek a jól megszokott, hosszú, kitartott snittek, ám ezek majd Tarr későbbi alkotásaiban váltak igazán jelentőssé. Emellett fontos szerepet játszott műveiben az erős társadalomkritika és a nyers realizmus is. Azonban a ‘80-as évek közepétől kezdődően a rendező művészetében fontos változás történt.

Sátántangó, na, meg a többi klasszikus

„És most, olyan magyarázatot kapunk, amiből mi egyszerű emberek is megérthetünk valamit a halhatatlanságból”. Ha netán valaki egyszer arra kérne, hogy egy jelenetből mutassam be neki Tarr Bélát, akkor egészen biztosan a Werckmeister harmóniák film nyitójelenetét választanám. Az 1980-as évek közepétől Tarr filmjeiben inkább a filozófiai mélység kapott nagyobb szerepet a színtiszta realizmussal szemben. Könyörtelenül szembesíti a nézőt az erkölcsi kötelezettségeivel, a társadalom kilátástalanságával, és nem utolsó sorban, nem engedi, hogy meneküljünk az elmúlás gondolata elől. Stílusára, a „tarr-i világra”, a még hosszabb snittek és a még kevesebb vágások lettek jellemzőek. Ebben a korszakában készült filmjeiben a környezet gyakran esős, saras, ködös, a tér pedig kihalt és világvége-hangulatot áraszt magából. A Balázs Béla-díjas Hranitzky Ágnes és az Irodalmi Nobel-díjas Krasznahorkai László fontos alkotótársainak számítottak (nem csak) ebben az időszakában. Legismertebb közös alkotásuk: a Sátántangó, a maga közel hét és fél órás játékidejével.

A forgatás két évig zajlott, 1992 és 1994 között. A fekete-fehér filmek mestere több interjúban is hivatkozott legismertebb művére “komédiaként”.

Tarr Béla művei valóban nehezen fogyaszthatók, vagy a hosszuk, vagy a nehéz értelmezhetőségük végett. Azonban szerintem mindenkinek legalább egyszer meg kell próbálkoznia velük, persze nem a Sátántangóval kezdve. Filmjei a felelősségre vonás mellett egy kis útmutatót is adnak arról, hogyan is lehet ebben a világban létezni. Nem történetet mesél, hanem tényeket közöl. Gyakran reménytelen helyzeteket mutat be alkotásaiban, hogy reményt és erőt kapva tudjunk változtatni önmagunk és mások életén. S a változtatásnak elengedhetetlen eleme a probléma megértése, melyre Tarr munkássága tökéletes kiindulópont lehet.

Így van ez a Werckmeister harmóniákban is, melyben a rendező egy apokaliptikus víziót tár a néző és Valuska János, a film főszereplője elé. Ebben a világban Valuska nem (fő)hős, hanem a rend széthullásának tanúja - csakúgy, mint a néző, avagy az emberiség. Víg Mihály zenéje pedig tökéletes kísérője ennek a filozófiai utazásnak. Akik még nem láttak filmet a Mestertől, a Panelkapcsolat mellett ezt is meleg szívvel ajánlom.

És nincs zaj… nincs semmi.

Isten meghalt. Legalábbis erre a nietzschei gondolatmenetre épül Tarr Béla utolsó filmje, A torinói ló. A művész életművében ez az alkotás jelképezi a halált. Ezen kívül mit lehet még mondani? „A világ már elkészült. Nincs mit hozzátenni” - fogalmazott Tarr. A film fő motívumai az elmúlás, az erkölcsi kifáradás, a lassú megszűnés. Ezek után jött a bejelentés: nem készít már több nagyjátékfilmet. Helyette oktatni kezdett, létrehozta a szarajevói Film Factory névre hallgató iskolát 2013-ban, illetve 2022-től a Freeszfe elnöke is volt.

„Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van”. Elmondása szerint számára az emberi méltóság megtartása volt a legfontosabb. Nemcsak művészetében, hanem a közéletben is hangot adott ezen látásmódjának, amit mi sem bizonyít jobban, mint azt, hogy a 2025-ös Budapest Büszkeség menetén Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatából olvasott fel részleteket.

„Ki lesz itt a következő lázadó?” - így emlékezett Tarr állandó alkotótársa, Krasznahorkai László. „Amikor a művészet elveszít egy ilyen radikális alkotót, egy ideig úgy tűnik, hogy minden rettentő unalmas lesz”, majd ezzel a kérdéssel zárta a Nobel-díjas író a New York Times-nak eljuttatott nyilatkozatát: „Ki lesz itt a következő lázadó? Ki fog előrelépni és megszólalni? Ki fog mindent felforgatni?”

Az írón kívül rengetegen osztoztak a család fájdalmán: rendezők, színészek, kollégák, ismerősök, rajongók. Egy egész ország gyászolja a korszakos zsenit, aki filmjeivel megmutatta nekünk, amit szavakkal képtelenek lennénk leírni, és végtelen szerénységével, érzékenységével oktatott egy egész nemzedéket.

„És nincs zaj... nincs semmi, csak szépen elmúlt. Na, most bazdmeg, ezzel mit kezdesz?”